Névlista
Superbia – kevélység
Gula – falánkság
Avaritia – kapzsiság
Desidia – lustaság
Invidia – irigység
Ira – harag
Lush – bujaság
A nevek a bűnök latin megfelelőjéből származnak, gondoltam ez elég praktikus. Annabella szeretetreméltót jelent, Alexander pedig embereket védőt. J
Hét fő bűn
Senki sem tökéletes
Written by Cassidy Cleanwood
A mai volt életem legrettenetesebb napja. Hihetetlen hogy én ennyire peches vagyok. Tényleg. Gondoltátok volna, hogy egy nap három egyest is be tud szerezni egy majdnem kitűnő tanuló? Nem beszélve arról, hogy kiderült, a barátom megcsalt egy elsős lánnyal. Egy elsőssel, elképesztő. Nem mintha én olyan szép lennék és tökéletes, de miért nem mondja meg ha valami baja van velem? Miért kell a hátam mögött más lányokkal kavarni? Elképesztő. Ráadásul a nadrágom is kiszakadt mikor a házunk előtt elestem a jégen. Két hete vettem. Két hete! Kezdem azt hinni, hogy az élet direkt babrál ki velem. Kezdem utálni az egész világot! Így indítani egy hétvégét. És anyáéknak is pont most kellett hosszú hétvégére utazniuk Floridába. Nehéz egy tinédzser élete. Baromi nehéz.
Bezzeg a régi időkben. A nagymamámék még azzal szórakoztak, hogy verseket írtak és történetek találtak ki egy pohár meleg tea mellett, miközben a hóvirágos ablakon keresztül figyelték a hóesést. Milyen jól esne nekem is egy tea. Kint legalább mínusz 10 fok van. Miért kellett nekünk pont Minnesotába költözni? Persze 5 évesen nem panaszkodhatott az ember a szüleinek, mert nem akar elköltözni. Bár ezt az elmúlt 11 évben bepótoltam. Valószínűnek tartom, hogy kezdtek elviselhetetlen lenni, ezért is nem vittek magukkal.
Belebújok egy kényelmes melegítőbe és csinálok magamnak egy teát. Nem sok mindent tudok magammal kezdeni egy ilyen fagyos pénteken, egyedül, Davevel moziba akartunk menni, de a mai eset után látni sem akarom. Inkább megkeresem azt a kis füzetet, amit a nagyi padlásán találtam még tavaly nyáron. Azt, amibe a barátnőivel történeteket írtak. Imádom őket. A legtöbb az emberi érzéseket dolgozza fel és számtalanszor segített már nekem dönteni (és helyesen cselekedni), mikor elborult az agyam és legszívesebben törtem-zúztam volna. A füzetet nem volt nehéz megtalálni, az íróasztalom legalsó fiókjában volt, ahol a legdrágább kincseimet tartom, mint például a Nirvana lemezemet (még Dave ajándékozta nekem tavaly szülinapomra), a naplómat (amibe szinte sohasem írtam semmit, csak ha éppen sírhatnékom volt) és az anyáéktól kapott Nicholas Sparks könyvemet. Egy-egy ajándék a számomra legfontosabb emberektől. És bármennyire is szeretném most a lemezt darabokra törni, nem teszem. Csak el akarom felejteni Davet, kizárni a fejemből és elzavarni azokat az idegesítő gondolatokat, amik azt mondják, hogy hívjam fel. Nem fogom felhívni. Nem én. De... az SMSeit elolvashatnám... talán. Na jó, elolvasom, de csak az utolsót. Nézzük: Nem az történt amit gondolsz. Ismersz. Ne haragudj. Találkozunk a fűznél? Je t’aime. Szóval a sablonszöveggel jön: ismersz, szeretlek, rosszul gondolod. Jaj, hogy a fiúk mennyire egyformák. Pedig Dave egyáltalán nem olyan... úgy értem, ő tényleg egyedi, kedves, néha még romantikus is. Ő nem az a vagány-minden-lány-kedvence srác, inkább az a típus, aki csak második ránézésre helyes. De én imádom (upsz, imádtam), mert színt hozott a bajos életembe. A parkban lévő fűz a mi fánk, ott találkoztunk először, mikor a francia könyvvel a kezemben a tövénél heverésztem. Innen ered a francia szeretlek kifejezés. Mert a franciát, a könyveket és a Nirvanát összességében annyira szeretem, mint Davet és ez volt minden szeretett, amit adni tudtam neki. Kevés embert zártam eddig a szívembe, anyát, apát, a nagyit, a nagyi cicáját és Őt. Erre mit kapok...
Nem akarom felidegesíteni magamat. Nem érdemes. Így inkább feltelepszem az ágyamra és neki látok olvasni. A következő történet a halálról szólna, így kihagyom, de az azutáni story címe tetszik: Őszinte szeretett. Lássuk...
Egyszer, egy távoli vidéken, ahol az emberek élete csak munkából és az esti szórakozásból állt, létezett egy bíróság, ami ítélkezett e terület lakói felett. A bíróság mindössze nyolc tagból állt, akik kegyetlenül, minden egyes nap, emberek tucatját küldték a pokolra hibáik és gyengeségük miatt. A bírák hatásköre egy, a világ többi részétől elszigetelt városra terjedt ki. Ebben az időben a hajnalig tartó mulatságok egymást érték, az emberek pedig rangtól függetlenül önfeledten táncoltak, ettek-ittak, sziesztáztak egészen napfelkeltéig. Amikor ugyanis kezdetét vette a kemény munka és megkezdték gyűlésüket a retteget bírák.
- Miért kell nekünk ezt csinálni? – kérdezte nyavalyogva Desidia, miközben elfojtott egy ásítást. – Nekem semmi kedvem ehhez. Inkább lepihennék, ha nem bánjátok.
Ira mérgesen leintette jelezvén hogy ez nem kívánságműsor és maradjon a helyén. A teremben ellenszenves és gyülülettel teli hangulat uralkodott. Mindenki szenvedett a kötelessége miatt, de mégsem annyira mint az emberek akik folyamatosan félelemmel a gyomrukban egymás után érkeztek. A hét főbírából hat alig bírt megmaradni a teremben, egy meg sem jelent. Az ítélethozó bíró, aki leginkább a hét csicskája volt, már meg sem próbálta kordában tartani vagy fékezni őket. Az ártatlan emberek védelmezéséről nem is beszélve. Tudta, hogy bármelyk percben elítélhetik őt is és akkor elveszett örökre. Nem akart kockáztatni.
- Fogd be a szádat, Desidia – parancsolta Ira, az ujjai között egy ezüst kés forgatva – A ti hibátok, hogy itt tartunk. Hihetetlen népség.
A többiek szinte egyszerre horkantak fel Gulát kivéve, aki túlzottan el volt foglalva egy sütemény majszolásával.
- Te beszélsz! – kiáltották hitetlenkedve különféle vádakkal dobálózva.
Avaritia szeme elképesztő csillogásba kezdett amint meglátta a nő kezében a kést.
- Honnan szerezted ezt? Azonnal add ide, nekem ez kell.
Ira csak a fejét ingatva lökte arrébb Avat, nem törődve azzal hogy a másik megsérül-e vagy sem. Avaritia kezéről milliónyi gyűrű repült szét, miközben maga a nő a falnak támaszkodva vizslatta az egyik nyakláncát. Nem mert többet szólni, de aztán megpillantotta Invidiát, ahogyan a gyűrűit szedegeti és irigy pillantásokat lövel felé. A két nő seperc alatt hajba kapott, de a többiek sem voltak jobbak. Ira és Superbia azon vitáztak, hogy ki végez több munkát. Bia lenézte a többiek összes tettét, Ira haragosan fenyegetőzött. Gula, aki épp egy csirkébe kezdett bele nyugodtan ült egy sarokban, vele szemben, a terem másik sarkában egy kanapén Desidia nyújtozkodott, már nem próbálta visszafojtani az ásítozást. A hetedik bíra, Lush, még mindig nem jelent meg. Feltehetőleg az egyik szeretőjével bezárkózott a vár számtalan hálószobájának egyikébe.
- Hölgyeim – szólt halkan David, az ítélethozó bíra, de senki sem hallotta mit motyog magában az öreg. – Hölgyeim! – kiáltotta másodjára, mire a teremben egy percre csend lett és minden szem rászegeződött – Hagyják abba a veszekedést, még harmincketten vannak hátra, maguk pedig a másik haját tépik. Üljenek le és folytassuk.
Mindenki keserű arcot vágva a helyére vonult. Meglepődtek hogy az öreg egyáltalán hangos szót mert szólni. Egyedül Ira nem volt képes visszatartani az indulatait és fenyegetően a férfit pásztázta.
- Legszívesebben kitépném a nyelved és a parasztoknak adnám, míg Gula a még dobogó szívedet enné. De megkíméllek, mert jó kedvem van. És mert muszáj – fűzte hozzá az utolsó mondatot csak úgy mellékesen. Aztán elkiáltotta magát:
- A következőt!
A terembe egy kövér asszony lépet be. Barátságos arcát őszülésnek induló fekete haj keretezte. A szeme félelemtől csillogott. Már járt itt egyszer, két-három évvel ezelőtt és remélte meghal mielőtt újra sorra kerül. Istenfélő ember volt, ezáltal rettegett a pokoltól, ami mint szirén hívogatta.
A birák szemében viszont más csillogott. Amint megpillantották a jövevényt tudták, hogy elveszett és ez jóérzéssel töltötte el őket. A biró Lillian néven mutatta be az asszonyt, aki mint varrónő dolgozott. A kérdésáradatott Invidia kezdte:
- Mondd Lilián, van-e szomszédod?
A nő félénken bólintott.
- Ah és gazdag? Van-e valamilye, amire neked is szükséged lenne? Tudunk-e ajándékozni valamit, aminek a szomszédod is birtokában van?
A nő elgondolkodott, majd hevesen verő szívvel beszélni kezdett.
- Hölgyeim. A szomszédom szegény, mint a templom egere. Én és a férjem szoktuk néha vendégűl látni vacsorára, hogy éhen ne haljon, sőt még takarókat is vettünk neki. Tudják már öreg és...
Ira szakította félbe a nőt és a többiekre nézett.
Invidia biztos volt benne, hogy Lillian nem irigy és Desidia is fáradtan sóhajtott. Lilliannak volt munkája, lustaságnak semmi nyoma. Avaritiának sem kellett sokáig mérlegelnie, ritkán találkozott ennyire kevéssé kapzsi emberrel. Ira viszont még nem volt biztos a döntésében.
- Oh, ezt örömmel hallom – mondta tetetett kedvességel. – És milyen a kapcsolatod a többi ismerősöddel. Van valaki aki az utóbbi időben megsértett, ellopod tőled valamit? Hidd el nagyon szívesen segítenék neked, ha ilyesmi előfordult volna.
- Nem, nincs senki akin bosszút szeretnék állni bármiért is. A környéken még csak jó emberekkel találkoztam.
A birák tekíntette újból találkozott. Egy pillanatra úgy tünt mégis elvesztették a játszmát és el kell engediük Lilliant. Aztán Gula elétartotta a süteményes tálat.
- Köszönjük, hogy megtiszteltél minket jöveteleddel. Lenne-e kedved maradni és falatozni velem egy kicsit? Éhesnek látszol.
- Nagyon szívesen – válaszolt a nő és máris elvett egy süteményt, aztán mégegyet.
A hat nő egyszerre kezdett kacagni, a bíró pedig felsóhajtott. Hát őt is megfogták, egy emberrel kevesebb.
- Lillian – kezdte szónoklatát Ira, egy csepet sem mézesmázos hangon. A bűnös összerezzent és seperc alatt ráébredt meggondolatlanságára. – Embergyalázó tulajdonságod végett örök kárhozatra jutsz. Fenyegetést jelentesz családodra, ismerőseidre és a város összes polgárára. Üdvözlőm a pokol kapujának örzöjét!
Mielőtt Lillian alatt megnyílt volna a föld és ő sikítva elkezdett volna zuhanni, a Harag nevetésbe tört ki. Aztán kitárult az ajtó és belépet rajta Lush.
- Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába – mondta fenhangon a nő és kihajtotta a teremből az őt követő férfit.
- Ideje lenne hogy megtanuld végig, nem gondolod? – kérdezte Superbia arrogánsan – Még erre sem vagy képes?
Lush egy gúnyos fintorral válaszolt és ő is elfoglalta helyét. A nap többi részében könnyű dolga volt a társaságnak. Volt az emberek közt kapzsi, hazug, gyáva, irigy, több falánk és rengeteg lusta. Csupán Ira nem nyerte örömét a napban. Senki sem haragudott más emberre vagy magukra a birákra. Az ítélet minden esetbe úgyanaz volt: Pokol, örök kárhozat. A hét bíra szinte sohasem volt egy időben jelen. Avaritia elment beszedni az adókat, valamint egy új gyűrűt csináltatni, Invidia pedig mindenhova követte és elnézte a szorgos polgárokat. Együtt fosztogatták az embereket. Közös céljuk volt: mindenkit megfosztani a széptől, újtól, egyeditől. Mindent maguknak akartak. Desidia déltájban elvonult aludni, Gula pedig ebédelni. Késő délután volt mire ők visszatértek. Mégis a legkevesebb időt Lush töltötte a teremben, aki folyamatosan eltünt egy-egy számára tetszetős férfival. Ira és Superbia végig ítélkezett vagy ordibálva veszekedett. Utálták egymást, de bennük is volt valami közös. Mindenkit pokolra akartak küldeni, kívétel nélkül mindenkit. Mindössze egy hatéves kislány csuszott ki a kezük közül. Ez mindkettőjüket dühítette és hajzibálva vitáztak, míg Superbia néhány mély késvágás (és gyors gyógyúlás útán) el nem ment Desidia útán, aki a kedvenc célpontja volt.
Háromóra tájban Lush kívételével újra mindenki a teremben volt. Ritkán lehetet őket ilyen keserűnek látni, mintha a vesztüket érezték volna a levegőben, akárcsak azon a napon mikor megfosztották őket korlátlan hatalmuktól.
- Most egy esküvőbejelentés következik – hirdette ki az ítélőbiró, amit nem kis felháborodás követett. Az esküvő olyan tragédia volt, amit mindenképpen meg akartak akadájozni. Sokszor órákon kersztül probáltak hibát találni a házasságra válalkozókban, ami általában sikerült is. Az útolsó esketés hat évvel ezelőtt volt, ami az ő végtelen életükhöz mérve egy pillanat volt, de az embereknek szinte egy évtized.
- Küldjétek már be őket – parancsolta Desidia – nem akarok egész nap itt ülni, elfáradtam.
A terem ajtaja szélesre tárult és belépet egy magas, széles vállú, barna hajú férfi. Zöld szeme nyugalmat sugárzott és egyből kereste a szemkontaktust minden jelenlévővel, majd mosolyogva kézenfogta párját és bevezette. A lány viszonylag alacsony volt, kék szeme ide-oda ugrándozott a teremben. Annyira csodálkozott a sok szépségen, hogy észre sem vette milyen ellenségesen méregetik őket. Aranyos tekintetéből a türelem és a kedvesség áradt, szőke haja rendezett fonatokba volt fogva. Maga a lány külsőre nem volt feltünően csinos vagy szép, még csak jólöltözött sem, de ha valaki meglátta nem tudott ellenállni a megértő szempárnak és őszinte arcnak. Valójában senki sem akart a bájának ellenállni, csak a birák. Az ő szívűk már régen el volt temetve, lágy érzésekről még sohasem hallottak.
- Szóval, össze szeretnétek házasodni – inditotta a hadjáratott Superbia.
Annabella, mert így hívták a menyasszonyt, felkapta a fejét. A hat nő hihetetlenűl szépnek tünt számára, észre sem vette a szemeikben a türelmetlenséggel vegyűlt ridegséget. Feleszmélve lépett oda Irahoz, aki szerinte a főbíra volt és kezet nyújtott neki. Ez a cselekedett még sohasem esett meg a bíróság történetében. Ira undorodva húzódott hátrébb, még hogy Ő kezet fogjon egy ilyen lánnyal vagy hogy egyáltalán kezet fogjon bárkivel is. Mit gondolnak ezek a nyomorúlt parasztok róla, ki ő?
- Igen, Alexander és én szeretnénk megházasodni – felelte a lány a még meg nem válaszolt kérdésre, míg visszalépett választottja mellé. Nem tetszett neki ahogy Ira elhúzodott tőle, de nem volt sértődékeny típus.
- És ki vagy te? – érdeklődött Invidia, aki világéletében szalmaszöke hajat kívánt magának, így egyből talált egy okot ellenszenvre.
- Annabella Love.
Desidia felnevett, de a többiek csak értetlenűl bámulták.
- Milyen megható. A szeretnivaló és az embereket védő egyesülne. Hát nem nevetséges? – mondta a lány és a férfi neveinek jelentésére célozgatva.
Valamiért a másik öt nem találta mulatságosnak a helyzetett. Sokkal jobban szerették volna a párt pokolba zuhanni látni, mint egészségtől csillogó szemekkel.
- Akár kezdhetjük is – jelentette be David, ő is szerette volna már a mai napot lezárni.
A nők bólintottak és megkezdték kérdéssorozataikat. Rosszabb volt ez, mint a spanyol inkvizició. Mintkét fél számára. A lány kezdett bizonytalankodni és fáradni, nem akarta azt bizonygatni hogy ártatlan, haza akart menni a szüleihez és a testvéreihez, valamint szerette volna már megkezdeni a készülődést a lakadalomra. A bírák pedig már unták hogy semmi kivetnivaló nincs Annabellában. Alexandert egyáltalán nem is kérdezték, nem őrá fájt a foguk. A hét nő, akikből csak hat volt jelen, kegyetlenűl szipolyozta a polgárok vérét, akár egy vámpír. Nem viselték el, hogy valaki hibátlan legyen. Valójában senkit és semmit sem viseltek el. Az egyetlen emberi érzés a bűneiken kívűl a gyűlölet volt, ami uralta minden cselekedetűket.
- Elég volt – kiáltott Superbia. Hangja még a többi nőnek is merevnek és ridegnek tűnt. – Ne mondd hogy még sohasem haragudtál senkire, nem szeretted volna másét, nem lustálkodtál egy pillanatot sem, nem ettél, mikor nem voltál éhes vagy nem bujtál be férfiak ágyába. Bűntelen ember nincs. Csökevényes nyomorúltak vagytok mind, nem tudjátok mi az élet, nem ismeritek a világot. Hazudtál-e valaha Annabella?
A lány kezdett félni. Az ellenséges hang és dühös tekintett megrémítette és halálra ilyesztette.
- Hölgyem. Én soha életemben nem hazudtam senkinek és nem is fogok. Amit eddig mondtam és válaszoltam mind igaz. Nem mehetnék már végre haza?
- Nem – kiáltották egyszerre és ebben a pillanatban lépett be Lush. Csodálkozott, hogy kiket lát.
- Alex, kedvesem. Hát te meg mit keresel itt. Lányok hát nem megmondtam, hogy őt sohasem hívhatjátok be. Bolond nőszemélyek.
- Örülök, hogy látlak, – mondta a férfi – de jobban örülnék ha Alexandernek szólítanál. Engedd meg hogy bemutassam a jegyesemet, Annát.
Lush fejébe futott az összes vér. Gyilkos tekintettel méregette a lányt.
- Micsoda? – orditotta felhevűlve – Te megcsaltál, de hát tegnap este...
- Tegnap este csak táncoltunk. – Alexander szemöldöke a homloka közepére szaladt, nem értette min háborodott ennyre fel a nő. De féltette Annabellát tőle, így közelebb húzta magához, mintha ezzel meg tudná védeni.
- Megölöm, megölöm ezt a nőt. – Lush kitépte Ira kezéből a kést, amit még mindig az ujjai közt forgatott és a pár felé szaladt, akik sietősen hátráltak kifelé a teremből, de az ajtót nem tudták kinyitni.
- A helyedben nem tenném. – A szoba másik végében három fehér fénybe burkolozott ember állt. A középen álló magas férfi szava megállította Lusht.
- Cornélia, Dorian és Odett, – horkant fel megvetően Ira – nem gondoltam hogy újra találkozunk. Mit kerestek ti itt?
- A dolgunkat végezzük. – felelte Odett – Lish, azonnal ülj le a helyedre és add vissza a tört a tulajdonoságnak.
A nő vonakodott elindulni, de Cornélia egyetlen pillantása jobb belátásra bírta. Dorian újra átvette a szót, ő vezette az újonnan érkezett csapatot.
- Úgy látom hogy semmit sem javultatok hiába osztottuk szét az erőtötek. Sohasem fog változni semmi? Mégis mit képzeltetek, mit csináltok. Azt hittétek rátok már senki sem figyel. Higyjétek el egy percre sem vettem le a szemmet rólatok.
- Csak hogy emlékezteselek, a ti erőtöket is szétosztották – kontrázott Ira.
- Amugy is, mit tudnátok még tenni ellenünk? – kérdezte Avaritia.
- Mi rosszat tettünk egyáltalán? – értetlenkedett Desidia.
Cornélia a szemöldökét huzogatta a kérdésekre, de nem szólt. Ő szinte sohasem beszélt. Amióta a föld erejét négyfelé osztották, ő csak egyszer szólalt meg. Habár a vizet képviselte a legerősebb volt a négy elem közül. Dorian tűzként erős és kihivó volt, főként irányító szerepett játszott. Odett pedig könyed volt akár egy nyári szellő. A negyedi elem, a föld, szinte sohasem kísérte el őket útjaikra, mindig mással volt elfoglalva, pedig ő volt a legbölcsebb mindőjük közül.
- Mi választottuk ezt a lehetőséget. Ennyi erő nem lehetet egyetlen fénylény birtokában. Mi, veletek ellentétben gondolunk másokra is. De ti... nem látjátok mit műveltetek. Egy csapat embert egy város falai közé zártátok és rettegésben tartjátok őket, azzal riógatva ártatlan lelküket, hogy az ördög kezére játszátok őket. Ti is tudjátok, hogy nem létezik olyan mint az ördög vagy a pokol, sem a menny. A lelkük időtlen, nem jut sehová.
A teremben csend uralkodott, a levegő megfagyott és a két halandó ember értetlenkedve nézett. Nem értették mi történt, csak szabadulni szerettek volna.
- A városotok falai már bomlásnak indultak, az emberek nem lesznek kitéve a ti kicsinyes biráskodásotoknak – vette át a szót Odett – Néhányan már a valós világban teszik első sétáikat. A kapuk kinyiltak és talán a szeretteikkel is találkoznak, akiket pokol helyett a valóságba jutattatok. Nem értem hogy hagyhatuk ezt 300 évig. Remélem kiuralkodtátok magatokat, mert ezentúl nem hagyhatjátok el a váratokat, mert külömben nem csak az emberi testetek ég porrá, hanem összesőtök ereje megsemmisűl.
A hét nőn felháborodás söpört át. Már jelentéktelennek tünt Annabella, de a lány figyelme nem lankadt és kihasználva a pillanatnyi csendet Dorianhoz fordúlt.
- Uram, mi elmehetnénk? Ha igaz hogy a városból kimehetnek az emberek, szeretném megkeresni a szüleimet.
- Természetesen – bólintott a férfi.
- Neeeeeeeeeeeem – visitotta Lish – Nem mentek ti sehová, még nem végeztünk.
Dorian többször szólította fel nyugalomra a bujaság királynőjét, az nem hagyott fel az ordibálással. Erre a fénylények is feldühödtek.
- Elég volt Lish. Miért nem engeded el őket?
- Elengedni? – kérdezték a nők, ki gúnyolodva, hitetlenkedve vagy éppen dühösen.
Lish belátta, nem tehet semmit, egy dolgon kívűl. Újra kitépte Ira kezéből a kést és Annabella felé hajította. A kés villámgyorsan söpört végig a termen és szíven találta a lányt, aki egyből holtan esett össze. Lish kivételével mindenki a lány teste fölé hajolt. Alexander könyörgően nézett a három fénylényre.
- Talán az angyala segíthet – vetette fel az egyetlen lehetőséget Odett.
- Rajta már nem segít senki – nevetett kegyetlenül, hátra vetett fejjel Lish. Ez az ő diadala volt, győzött. – Egy egy pinomin penge, örökre meghalt.
Alexander semmit sem értett – Mi az hogy pinomin penge?
Dorian sajnálkozva sohajtott fel. – A pinomin penge angyalok és a bünök véréből készült, a Donamin folyó jobb partján. Kettő darab készült belőle, akit eltalál elveszti lelkét, mível az a késben él tovább, de már nem lehet felszabadítani. Itt már a védőangyal sem segíthett.
Az emberek a váron kívül vidáman kiáltoztak, fogták csomagaikat és elhagyták a várost. Alexander az ablakhoz lépve figyelt örömmel teli menetelüket. Nem érzett semmit, az ürességen kívül.
A hét nő torkában összeszorúlt valami, de nem a bűntudattól.
Cornélia feléjük fordult. Most használta a bűnökön másodjára az erejét, de nem fogta vissza magát.
- Túlléptetek minden határt. Úgy látszik az eddigi ítéletünk túl kegyes volt számotokra. Ezentúl Ira és Superbia nem lesz képes többet beszélni, Desidia naponta húsz órát fog dolgozni, Gula pedig semmit le nem nyelhet, Ividia és Avaritia naponta két órát tölthet veletek és ők sem beszélhetnek, Lush pedig, ítéltessék örök szenvedésre a nap húszonnégy órájában. Minden percben egy tör szúrását fogod érezni szívedben. Akik pedig megszegik az ítélemet? A világ végéig forró tűzben fognak égni.
- Emellet a maradék erőtök is elveszett, mindössze a bűneitek maradtak.
- Az itélet éjféltől érvényes, addig is élvezzétek ahogy darabokra hullik a kis királyságotok.
Ezzel Odett, Cornélia és Dorian eltünt. Minden olyan volt mint ha ott sem lettek volna. A hét nő nem fogta fel a történteket, semmi változást nem éreztek. Mindent ignorálva örömtáncot jártak a lány holteste fölött. A gonoszok még nem vették észre, hogy a város falai lebomlottak és az emberek végre kilátást nyertek a világra. Le voltak nyűgözve az Annabellán végrehajtott tökéletes diadaluktól, a rajtuk aratott diadallal nem törödtek. De a sokkosan álló Alexanderrel sem foglalkoztak, aki hirtelen jött boldogságát egy pillanat alatt vesztette el. Hiába állt ki ő mindig mások mellett, hiába probálta megvédeni Annabellát, kudarcot vallott. És ő, aki soha nem ártott senkinek most kirántott késsel rohant az igazi bűnösök felé habár tudta, semmi esélye ellenük. Így lett ő kegyetlen és keserű. A bírák rövd örömünnep véget ért, mert akit ők akartak, nem Alexander volt, hanem a lány, kinek tiszta szívéből csak szeretett sugárzott. Most viszont ketten feküdtek a földön, egy omladozó várban. A szeretetre méltó és embereket védő soha nem egyesülhetet. Őket is utolérte a végzet. Gula, Superbia, Avaritia, Ira, Lush, Invidia és Desidia a történtek útán lelkiismeretfurdalás nélkül lépett ki a teremből. Számukra ez csak egy volt a millionyi játszmából. Biztosak voltak benne hogy végtelen életük során még elég alkalmat fognak találni az emberek megfertőzésére. Lush volt az egyedüli aki még visszanézett a terem bejáratára, ami fölött két mondat állt. Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
Késő délútán volt mire végeztem a történet olvasásával. A gondolataim ezerszer elkalandoztak különféle tájakra és időkbe. Elgondolkodtam az életemen és eddigi cselekedeteimen. A törénetbeli embereknek nem sok minden maradt, de egy fontos dolog igen: a megbocsájtás. Mert nincs olyan ember, aki nem érdemelne meg egy második esélyt. Így hát mérlegeltem a lehetőségeimet: tékozló, kegyetlen nőszemélyként élem tovább az életemet vagy tovább haladok a már megkezdet változás útján és megbocsájtok Davenek. Egyértelműen a másodikat választom, gondoltam mikor megszólalt a csengő. Ilyedten rezzentem össze, mert eszembe jutott, hogy nem zártam magamra az ajtót mielőtt feljöttem. Nem lakunk rossz környéken, de világéletemben félős nyúl voltam és ezt be is ismertem. Tél lévén hamar sötétedett. Az úton az ajtóig minden egyes villanyt felkapcsoltam. Az ajtónk előtt álló személy elég türelmetlen volt, többször is csengetett, mielőtt kinyitottam. És ott állt Ő, rózsaszín tulipánokkal, a kedvenc virággaimmal a kezében. Gőzöm sem volt róla honnan szerezte, de örültem neki. Viszont aminek még jobban örültem volna, egy mosoly, de Dave nem mosolygott, mint máskor. Lemondó, fájdalmas érzésekről tanúskodott az arca. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy mit tegyek, de már meghoztam a döntésemet. Óvatosan rámosolyogtam és vártam. A szája széle bizonytalanúl felfelé húzodott, bíztatás képpen megeresztettem egy hatalmas vigyort és szélesre tártam az ajtót.
- Gyere be!
- Szóval szóba állsz még velem? – kérdezte még mindig bizonytalanúl. Habár csak pár órája váltunk el, már nagyon hiányzott a viccelődős, mosolygos Dave, így reméltem, hamar megtudom gyözni arról, hogy nem haragszom.
A kérdésére csak bólintottam. A kezében egy Nirvana CD is volt, amit hetek óta kerestem, minden lehetséges boltban. Mikor belépet és átadta a virágo,t egy hatalmas puszit nyomtam a hidegtől kipirosodott arcára.
- Ezt meg miért kaptam?
- Parce que je t’aime. – feletem mosolyogva, mire már ő is vigyorgott.
Mostmár tudtam hogy nem kell utálnom az életet, se a világnak engem. Mindvégig bennem volt a hiba, mert vakon jártam és nem akartam kinyitni a szememet. De végre ráébredtem, hogy habár nem vagyok tökéletes és időnként rengeteg bűn előtt meghajlok, az élet nem küld egyből pokolra.
Jó történet volt. Nekem kifejezetten tetszett. Néhol viszont kicsit unalmasnak hatott a hét főbűn megtestesítőjének a leírása, viszont, az, hogy megölték a lányt nagyon rosszul érintett. Én annyira szurkoltam nekik..
Örülök, hogy a történet végén a főszerepelő megbocsát. Figyelj a helyesírásra, nem volt benne sok hiba, de amit találtam, az bizony főbenjáró bűnnek számít.. XD
Szóval, a szeretetet egy t-vel írjuk és nem kettővel a szeretett az már múlt időnek számít. A címben (hét fő bűn) egybe írjuk (a hét főbűn). Maga a történet igen eredeti volt, és nagyon dinamikus. Nem is tudok több rosszat felhozni ellene, úgyhogy nagyon gratulálok hozzá. Igazán jól sikerült.
