Bee novellája

Átkozott hibáim

Az élet általában tanulságos, csak le kell tudni vonni a konzekvenciát. Nekem bőven adatott idő percről-perce átrágni az életem, hogy rájöjjek, hol rontottam el, és meg legyen az a bizonyos konzekvencia. Szükségem volt rá, meg kellett értenem, hogy lett a mesébe illő életemből egy átkozott rémálom. És bár az elején rosszul kerestem - mindig csak egy pillanatot akartam kiragadni és hibáztatni ezért a katasztrófáért - végül rá kellett jönnöm, hogy a végkifejlet több lépés eredménye volt. Erről fog hát szólni az én történetem, mellyel nem az a célom, hogy sajnáljatok, megvessetek, vagy bármiféle véleményt alkossatok tetteimről, vagy azok következményeiről, csupán annyi, hogy vonjátok le a tanulságot. Persze ez nem fog mindenkinél megegyezni, sőt lehet, hogy a történetem merőben mást jelent majd minden ismerőjének, de ez nem baj, valójában ez benne a szép, a különbségek, de ami a legfontosabb tanuljatok belőle, és ne kövessétek el az én hibáimat.

Az egész mesébe illően indul, ugyanakkor megszokottan. Én voltam a gyönyörű, népszerű, sikeres szurkolólány aki, még okos is volt gazdag szülőkkel megspékelve. Aki részt vett a közösség fejlesztésében, jótékonykodott, tagja volt a diákönkormányzatnak és az évkönyvszerkesztő bizottságnak. Aki az iskola legnépszerűbb srácával, a focicsapat kapitányával járt már első óta. Akinek végzősként nagy esélye volt a királynői cím megnyerésére a végzős bálon. Aki több egyetemtől is kapott ösztöndíj ajánlatokat. Egy szóval minden tökéletesnek látszott, de mégsem volt az. Hisz az ember olyan oktalan, hogy mindig arra vágyik, ami nincs meg neki, és nálam, akinek látszólag mindene megvolt nehéz volt olyat találni, amire vágyhattam volna. Mégis sikerült rátalálnom életem talán egyetlen hibás pontjára, ami kissé ironikus, de pont az volt, amiért olyan sokan irigykedtek rám, a fiúm. Alapvetően semmi probléma nem volt vele, csak bő három év után már monotonná, jó ne szépítsük, rettentően unalmassá vált a kapcsolatunk. Túl voltunk egy gimis kapcsolat összes megléphető pontján, randiztunk, jártunk, csókolództunk, lefeküdtünk, na jó egy pont hiányzott a végzős bálon elnyerni a koronát együtt, de ez is folyamatban volt, mint már említettem. Talán az volt a baj vele, hogy nem volt túl izgalmas figura és három év után már közös témánk sem akadt. Őszintén szólva elegem volt belőle, vártam, hogy végre elteljen ez az év, és más egyetemen folytassuk tovább külön-külön a saját életünket. Ekkor felmerül a kérdés, ha így éreztem miért nem szakítottunk, egyrészt ő nem érezte így, másrészt nekem gyermekkori álmom volt az a bizonyos folyamatban lévő pont és nem hagyhattam, hogy veszélybe kerüljön egy ilyen apró kellemetlenség miatt. Így hát, mikor a szüleim előhozakodtak a tavaszi szüneti vakáció ötletével egy unalmasnak tűnő kifejezetten sznob klubba, nem ellenkeztem, mert ez kiváló alkalomnak tűnt egy hetet távol tölteni életem megkeserítőévé vált sráctól. Persze ő felajánlotta, hogy eljön, sőt kifejezetten el akart jönni, de sikerült lebeszélnem valami eszement indokkal, hogy pihenni akarok és tanulni az érettségire, és ha ő ott lenne, nem tudnék ilyen evilági dolgokra koncentrálni. Őszintén nevetséges, de elhitte, legalábbis akkor azt hittem a kétség legapróbb csíráját is elirtottam fejében.

Péntek délután indultunk a szüleimmel Los-Angelesből Észak California felé. A szüleim jövő vasárnapig akartak maradni, de végül beleegyeztek, hogy már pénteken hazajöjjünk a szombati bál miatt. Így hát nagy reményekkel néztem az útra, hisz egy hét a fiúm nélkül maga a Mennyország. Tudom, hogy egy hálátlan dög vagyok, de hát ez van. És most térjünk vissza egy már említett tényre, hogy az emberek mennyire telhetetlenek, mindig arra vágynak, ami nem az övék. Én sokáig nem tudtam, mi hiányzik igazán, de ebben az egy hétben rájöttem és meg is szereztem magamnak vagy inkább ő szerzett meg engem magának. Igen, lehet hogy így korrektebb a megfogalmazás. Már lehet, hogy ki is találtátok miről van szó, de ha nem, nem probléma nem titkolódzom. Egy férfiről, de nem akármilyen férfiről beszélek. Most jellemezni akarnám, de nem igazán találok rá szavakat. Az egyszerű, általam ismert, földi szavak legtökéletesebbjei, is túl alantasak az ő jellemzésére. Lekicsinylik őt. Így inkább csak annyit mondok, hogy álmodni sem tudtam volna tökéletesebbet, olyat, aki nála jobban el tudott volna feledtetni velem mindent. Minden problémám, bánatom és kételyem, a nevem. Azt is, hogy ki vagyok, és mit akarok, hogy létezem. Mindezt a tekintetével, a szavaival, bársonyos hangjával és ajkaival, egyetlen érintésével és… Igen, azzal is. Minden földöntúli volt benne, vele… Igen, az is. Túl tökéletes egy emberhez, egy egyszerű halandóhoz, és mivel ez nem egy tündérmese, ami a szőke hercegről szól a fehér lovon, hanem életem kétségkívül legnagyobb botlásáról, rá kellet ébrednem, hogy a szerető, aki túl tökéletes embernek, valóban nem az. Már nem az, vagyis az volt, valamikor, régen. Egyszerű halandó. Hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtt megváltozott valami, az embersége, az egyszerű halandósága, mert többé már nem volt az. Valami hihetetlen, ijesztő vagy inkább elképesztő dolog lett, olyan, ami létezéséről ugyan halottam, olvastam történeteket és láttam bizonyítékokat, de sosem hittem benne. Vámpír. Egy minden szempontból különleges és gyönyörű, de halott örök testbe zárt, földhöz láncolt, elátkozott lélek, vagy lény esetleg lelketlen szörnyeteg. Ki tudja? Én csupán azt, hogy vele volt a legcsodálatosabb a szex az életemben. Ezt, akkor is tudtam, ha túl nagy tapasztalattal nem is rendelkeztem e téren. Tudtam, mert ez volt a csúcs, ha valami ennél több lenne az életben, akkor belehalnál. És ha valami ilyen jó, azért büntetés jár. Ezt már azokban a csodálatos percekben is sejtettem, mikor megtörtént, minden egyes alakalommal mikor megtörtént. Éreztem, hogy ezért én keservesen megfizetek még, hisz bőven túlléptem az egy életre kiporciózott boldogság, és kéj adagot. Az első után rájöttem, hogy ez rosszabb, mint a drog, vagy az ital, nem csupán megrészegít, és függővé tesz, hanem valamilyen módon meg is bélyegez. Hogy milyen módon? Először azt hittem, hogy a sóvárgó vágyakozás fog bélyeget nyomni életemre és ez lesz a büntetés, hogy ezentúl semmi sem lesz elég jó az életben. Tudtam, hogy le kellene állnom, és vezekelnem kellene a bűn ilyen fajta megnyilvánulásáért, hátha nyerek valami bűnbocsánat félét, de képtelen voltam rá, a testem mást akart, újra és újra mást akart, őt akarta. Ő pedig nem mondott nemet, egyszer sem. Később úgy éreztem, ennyi megfogalmazhatatlan érzés elég lesz egy életre, de a pontot, hogy hol az elég, sosem tudtam meghatározni, vagy ha mégis megtettem képtelen voltam legközelebb nemet mondani. Míg végül péntek hajnalban, mikor megrészegülten kikászálódtam ágyából, és a fürdőbe kóvályogtam, rá kellett ébrednem, hogy a bélyeggel kapcsolatban is óriásit tévedtem. Hisz az, már akkor is összetettebb volt, mint azt először gondoltam. Nem csak a lelkembe égett skarlátbetűt, mely a sóvárgással életem minden pillanatában emlékeztetni fog tettemre, hanem testemen is megjelent. Ez a súlyos külső megnyilatkozás első pillanatban sokkolt, aztán rájöttem, hogy más szemében nem lehet annyira megdöbbentő a változás, legalábbis azoknak biztosan nem, akik nem tudják, mit kell figyelni. Szépen, egyenletesen lebarnult bőröm világosabb lett, és bár azt akartam hinni ez csak azért van, mert túl sok időt töltöttem egy valaki szobájában, nem tudtam teljesen meggyőzni magam. És nem ez volt az egyetlen változás. Az eddig is formás alakom még formásabb lett, a mellem picivel nagyobb, a fenekem feszesebb és mintha az örökké vastagnak érzett lábam is vékonyabb lett volna. Aranyszőke hajam, dúsabb, fényesebb, talán még egy-két árnyalattal világosabb is, és ami a legfontosabb szög egyenes tincseim a mindig is áhított lágy hullámokban omlottak a vállamra. Jellegzetesen sötét tengerkék szemem most még sötétebb volt, bár még mindig kék most inkább az indigóra emlékeztetett. Ajkam picit teltebbnek látszott, de ez lehet, hogy csak a csókok miatt volt, mindenesetre pirosabbak voltak a megszokottnál. Ráadásul utált gyermekkori szeplőim utolsó képviselői is eltűntek arcomról. Hosszas nézelődés után a változás nem tűnt olyan szörnyűnek, hiszen szebb lettem. Sokkal szebb, még ha vészjóslóan is. Az egyetlen dolog, ami mégis zavart magamon a két apró fognyom volt a nyakamon. Minden reggel volt egy rajtam, de eddigi tapasztalataim szerint következő reggelre elhalványult és estére teljesen elmúlt, ha adott a véréből a gyógyulás még gyorsabb volt, de úgy véltem holnap este még akkor is látszani fog. Így visszagondolva rendkívül nevetséges, hogy azon rágódtam, hogy hogyan rejtsem el a vizslató szemek elől a merész estélyi ruhámban a holnap esti végzős bálon, és hogy vajon egy kis alapozó és púder elfedi-e majd. Ezen tanakodtam, mikor megjelent újkori halott lovagom az ajtóban, aki végül megszánt ebben a hatalmas így visszagondolva rendkívül nevetséges krízisben és harapása nyomát bekente pár csepp gyógyító, és rendkívül ízletes és íncsiklandozó vérével, uhhh, hogy voltam képes ezt én leírni, na mindegy már megtettem nincs visszaút, ha az életemben nincs, itt miért legyen és hát abban a percben tényleg hasonló gondolatok jártak a fejemben. Tehát az apró fognyomok eltűntek, de valami szöget ütött akkor, ott a fejemben, egy még mocskosabb gondolat, mint az előző. Vajon ezek után, milyen lesz lefeküdni az én átlagos, és túlontúl emberi barátommal? Na igen, segítek egy kicsit a konzekvencia levonásában, az ilyen gondolatok miatt vagyok én most ott, ahol vagyok. Egyébként a hét folyamán megszületett egy kis jellemzés az én vámpíromról, ami akár e mű címe is lehetne, persze rövidített formában: Ő volt az én titokzatos, sötét idegenem, aki fekete Porsche -jával száguldott be az életembe és túl rövid idő után távozott túl nagy kárt okozva.

Aztán a délelőtt folyamán haza is indultunk szüleimmel, akik hát „rendkívül odafigyelő és gondoskodó” szülőként az egész változásból csupán annyit vettek észre, vagyis annyit tettek szóvá, hogy jót tett nekem ez hét, látszik, hogy teljesen feltöltődtem. Persze mondhatnánk, hogy ez tényleg vall némi figyelmességre, de ez tévedés volna, ez náluk csupán udvariassági szintű megszólalás volt, mögöttes tartalom nélkül, bár lehet, hogy jobb is így. Jobb arról nem tudni, mit tett a lányuk, vagy legalább nem észrevenni, vagy csak úgy tenni mintha nem vennék észre. Ez mind elképzelhető volt náluk. Egyébként tényleg fel voltam töltődve energiával, erősebbnek éreztem magam főleg fizikailag, de magabiztosabb is voltam. Visszatérve szüleimre egy gyenge pillanatomba őket akartam hibáztatni, legalább részben a történtekért, vagy a még leírásra váró következményekért. Azt akartam hinni, hogy ha ők nem hanyagolnak el, minden másképp alakul, és lehet, hogy így is lett volna, de ez nem sokat változtat az én tettemen, így utólag főleg nem. Bár a jellemem alakulásához kétségkívül az ő nevelésük, és figyelmük, vagy annak esetleges, vagy nem annyira esetleg hiánya is hozzájárult. Mindegy végül is ez az én saram, még ha nem is száztíz százalékban, de mégiscsak az. Az enyém egyedül. Ezt bizonyítja a büntetés is, amit még csak ezután mért rám a sors, vagy a mindenható, kegyetlenül és visszavonhatatlanul. És ha jobban átgondolom, a szüleim is megfizettek a saját bűneikért az én bűnöm megtorlása nyomán. Végül is, ez is csak azt bizonyítja, hogy ők sem voltak szentek, különben más formában méri rám a sors a büntetést.

Tehát a rövid kis kitérő előtt ott tartottam, hogy hazautaztunk. Aztán este a megbeszélteknek megfelelően pontban hét órakor gördült a házunk elé a barátom az újonnan kapott méregdrága sportkocsijával, hogy vacsorázni vigyen. Mikor beszálltam az autóba még nem is sejtettem, hogy ez lesz életem legemlékezetesebb vacsorája, és lehet, hogy valaki már sejti, hogy egyben az utolsó is. Igen, sokkoló, de igaz. Bár így utólag az emlékezetes részre rájöhettem volna, az ő viselkedéséből, a szüleim viselkedéséből, esetleg a barátnőm izgatott telefonjából, melyben újból kifejtette, hogy mennyire szerencsés vagyok, ebben egyet is kellett értenem vele akkor, de nem ugyanazért, mint ő. Mára már inkább szerencsétlennek és gyarlónak titulálom magam. Mint már mondtam vacsorázni vitt egy nagyon előkelő étterembe, ahol, ha nem vagy az, aki a barátom volt, nem kapsz egykönnyen asztalt, esetleg ha fél évvel korábban lefoglalod talán jut neked egy másodosztályú. És bár neki megvolt az előbb említett előnye, mégsem hozott ide túl gyakran. Pontosabban csak kétszer hozott ide, azon az első estén, mikor nagyon el akart kápráztatni, mert akkor vallott szerelmet és kérdezte meg „akkor most mi járunk”, és akkor, mikor még jobban el akart kápráztatni, mert végre az ágyában akart látni, vagy inkább érezni. Mindegy a lényeg az, hogy mikor megláttam hova jöttünk az életem majdnem lepergett a szemem előtt, mert tudtam ez a hely nagyon nem jelent jót. Pontosan két dolgot jelenthetett, vagy szakít velem, vagy megkéri a kezem és én egyiket sem akartam. Na jó a szakítást el tudtam volna fogadni, de csak a holnapi bál után, a másikat meg végképp nem, viszont miután jobban átgondoltam egészen megbarátkoztam azzal a gondolattal is, de a szakítással nem tudtam, ha az most megtörténik, tönkre tesz mindent, amit eddig felépítettem. Nem tudtam, melyik ujjamba harapjak, mindkettő fájt volna. Sokkal jobban, mint az ő harapásai, még akkor is, ha némelyik tényleg fájt. Ilyen idióta gondolatok pörögtek akkor a fejemben.

A vacsora olyan fesztelenül indult, hogy már-már el is feledkeztem volna, hogy melyik étteremben is vagyunk, ha ezt a pincérek gyakori megjelenése, és asztalunk körülrajongása nem akadályozta volna meg, de megtette. Furcsa ez máskor nem zavart. Se a bókok, amikből mindig bezsebeltem párat, és igaz, hogy nem voltak mások, sem több belőlük, mint korábban ezen a helyen, most mégis mind megrémített és frusztrált. Megrémített, mert féltem, hogy testem változása szembetűnőbb, mint azt gondoltam, és frusztrált, mert mindig eszembe jutatta tettemet, és magamon éreztem az ezért járó skarlátbetűt, vagy talán csak a lelkiismeret furdalás, olykor zavaros, mással összetéveszthető érzése kerített ekkor hatalmába. Erre egy határozott talán a válasz, még most sem tudom, ennyi idő elteltével. Bár hajlok arra, hogy a becsületemre varrt vörös betű égetett, külső megfigyelő számára észrevehetetlen és eléképzelhetetlenül fájdalmas módon.

Aztán jött a desszert és ezt a szó átvitt értelmében is lehet érteni. Ez volt életem desszertje is a finomság, mely most elrontottan keserű volt a főfogás zamata után, mely tagadhatatlanul az elmúlt hét volt. És amelyet, a vacsorát kísérő kávé előtt felszolgálnak, a kávé előtt, ami lezár mindent, az olykor keserűre sikeredő, de mindig élénkítő lezárás, mely számomra inkább kijózanító volt, de most térjünk vissza az édességhez.

Sötétséggel kezdődött, de tényleg. Elsötétítették a fényeket az étteremben, az egészben, pedig rajtunk kívül sokan mások ettek éppen, és ahhoz tagadhatatlan, hogy kell a fény. Aztán az egyik pillanatról a másikra körbevették az asztalunk a mécseseket szorongató pincérek és a barátom fél térdre ereszkedve találtam magam előtt. Gondolom, már kitaláltátok, nem szakítani akart velem, pedig így utólag, hogy örültem volna, ha azt teszi. Annyira gyűlöltem azt a pillanatot, már abban az átkozott percben is, hogy akármennyire is próbálok, nem emlékszem tisztán, mit mondott nekem, pedig a java még hátravolt. Fura arra túl jól emlékszem. Annyi biztos, hogy hagyományos volt a szöveg: szeret attól a perctől kezdve, hogy először megpillantott elsősként az iskola parkolójába, és hogy én voltam a leggyönyörűbb elsős. Mondott valami olyasmit, hogy mindig hű volt hozzám és sosem értette, hogyan érdemelte ki az én hűségemet. Ez nem nagy meglepetés megint betett nekem, első pillanatban azt hittem rájött mit tettem, aztán megnyugtattam magam, azzal hogy nem tudhatja, és a csúcs az volt, mikor rájöttem, ilyeneket mindig mondanak egy leánykérésnél. Később rá kellett jönnöm tévedtem, tényleg tudta, de ne szaladjunk előre, akkor nekem még végig kellett szenvednem hosszú-hosszú kellemetlen perceket, így most én is húzom az időt. Aztán jött valami olyan, hogy élete legcsodálatosabb perce lenne ez a mostani, ha igent mondanék és ez az egyetlen szó lenne az első lépés egy együtt töltött közös élet felé. Úristen ki mond ilyet ez annyira nyálas, főleg az ő szájából, ezt már akkor is észre kellett volna vennem, de nem gondolkoztam. Végig attól rettegtem, hogy majd a következő mondatban lerántja a leplet gyalázatos tettemről, de nem tette. Ekkor még nem.

Végül én mosolyogva és zokogva mondtam igent, és bár a könnyeim a szenvedés könnyei, a mosolyom pedig erőltetett volt, mégis a pillanat mindenki másnak gyönyörűnek tűnhetett. Aztán fölhúzta ujjamra a valóban csodaszép fehérarany gyűrűt, melyet egy óriási sötétkék gyémánt díszített. Őszintén, ekkorát, ilyen szépet és különlegeset, még sosem láttam. A színéről azt monda, és csak ez a mondat maradt meg bennem tisztán örökre: pontosan ugyanolyan kék, minta szemed. Mikor megláttam, rögtön a szemeid jutottak eszembe. Az én csodálatosan kék szemeim, melyek színe ekkor már nem egyezett a kőével. Szívfájdító felismerés, de igaz.

A gyűrű ólomsúlyként húzta a kezem, pedig maga nem volt olyan nehéz, de számomra mégis, mert nekem ez is csak egy finom, akaratlan, emlékeztető volt tettemre, és mint olyan fájdalmasan súlyos volt. Viszont már nem sokáig viseltettem így a gyűrű iránt, sőt hamarosan a lelkiismeret furdalás helyét is átvette a düh, és a harag. Azonban a gyűrű, mindig emlékezetni fog az életemre, még ha nem is súlyként. Nekem ez lesz a skarlátbetűm, még ha a jelentését csak én ismerem is.

Tehát már jegyesekként sétáltunk ki az étteremből és elindultunk hazafelé. Nem volt okunk sietni, így a barátom, bocs vőlegényem a panoráma utat választotta, melynek sziklás alapja több tíz méterrel magasodott az óceán felé. Imádtam ezt az utat, ezt mindenki tudta, és ha volt időm mindig erre kerültem, így nem volt furcsa, hogy ő is ezt választotta.

Az úton a hűségről kezdett beszélni, és már kezdtem rájönni, hogy nem véletlen. Fájdalmas felismerés volt, higgyétek el. Én hevesen bólogattam és egyetértettem minden mondatával, mígnem következett életem leghosszabb és leggyötrőbb monológja: - Tudod én mindig hittem neked, sosem gondoltam volna, hogy pont te, a hűség bajnoka, vetemedne erre. Emlékezz csak, hogy meghurcoltad azt a lányt harmadikban. Irdatlan szerencséd, hogy nem sikerült az öngyilkossága, akkor most az is a te lelkeden száradna. – ekkor akartam valamit mondani, de nem engedte – Ne tagadd! Tudom, mit tettél. Nem mondom, hogy a saját szememmel láttam, de majdnem olyan jó. Igen jól sejted, mindig is okosabb voltál, mint én, de nem értem, hogy hihetted, hogy ezt is megúszod – de, de, de csak ennyit tudtam mondani – Utánad mentem, és hogy miért? Mondtam a srácoknak, hogy mit mondtál, erre ők, akkor biztosan meg akar csalni. Én persze nem hittem el és mindenáron be akartam bizonyítani, tévednek. Így jutottam el én is a klubba. A felismerés borzasztó volt. Látni, ahogy kenegeti a hátad a medencénél, ahogy koktélt visz neked, és te megcsókolod. Látni, amint besétálsz a szobájába, és csak reggel jössz ki. Szörnyű volt. Nem tudom, tudod-e milyen csalódni valakiben. Ha nem akkor remélem, ma megtudod. Ó nem szakítok veled. Persze az, büntetés lenne neked, tökre tenné az álmod, de ezzel magam is büntetném. A büszkeségem homokba tiprását, közkinccsé tenni? Nagy hiba volna – sosem volt ilyen választékos, ekkor már tudtam, hogy valami nagyon rossz jön – Ezt a hibát nem engedhetem meg. Az ilyen dolgokat bölcsebb titokban tartani, jobb, ha a tengerbe vesznek – reméltem, hogy ez csak egy teátrális költői kép, de megijedtem, most először igazán – Látom megrémítettelek, reméltem hogy ez lesz, hogy fájdalmas lesz a felismerés, mint ahogy nekem is az volt. Szívből reméltem, hogy csalódni fogsz bennem. Hogy miért leszek ennyire teátrális? Tudod sokat gondolkodtam és így senki nem fog gyanítani semmit, mindenki azt fogja hinni, véletlen baleset volt. Sötét volt, köd, nem fogott a fék, bármilyen magyarázatot is találnak majd, csak egy dolog járhat a fejükben, mekkora csapás, hisz olyan boldogok voltak, ilyennek nem lenne szabad megtörténnie. És tényleg nem lett volna szabad megtenned, baby. Mindig is mi leszünk a boldog, tökéletes pár, aki tragikus véget ért. Lehet, hogy még egy külön falrészt is kapunk a gimiben, valami nyálas montázst, ami ezt bizonyítja. Ugye milyen jó lesz, és szánalmas tetted veled együtt, hullámsírba vesz – ekkor taposott hirtelen a fékbe és rántotta meg a kormányt, hogy átszakítsuk a szalagkorlátot. Védekezésre nem hagyott időt, azt sem hagyta, hogy tagadjam, még csak sikítani sem tudtam, egy gondolat járt a fejemben, ez a büntetés. Higgyétek el vízbe fulladni nem túl kellemes dolog, ekkor már tudtam sikítani, csapkodni, de eredménytelenül. A legrosszabb, hogy a vőlegényem, önelégülten, vigyorogva nézte végig szenvedésem, mintha ő nem halna meg velem együtt. Pedig meghalt, hamarabb, mint én és a mosoly halálában is arcára fagyott.

Büntetés volt ez a javából, és azt hittem itt vége, ám a valódi sokk csak akkor, ért mikor pár nap múlva vámpírként ébredtem a hullaházban. Először nem értettem, de rá kellett jönnöm túl sok vámpír vér volt a szervezetemben, ahhoz, hogy végérvényesen örök nyugovóra térjek. Ironikus a történetben, hogy pont az a kék gyémánt mentett meg a végleges haláltól, a naptól, ami az ujjamra került azon a végzetes estén. És ha ezt tudná ex-vőlegényem biztos, hogy forogna a hűtő rekeszében.

Megállapíthatom, sokszor hibáztam rövid életem során. Ugyan voltak közöttük megbocsátható hibák, de igazán súlyosak is. Sokféle bűnöm volt, de „csak” hét igazán súlyos. A kevélység, a falánkság, a kapzsiság, a lustaság, az irigység, a harag és a bujaság. Igaz ezekből csupán hármat mond el ez a történet, de higgyétek el a többi is ott volt elrejtőzve a hétköznapokban, az elfeledett sötét sarkokban és mind-mind egy újabb mocskos folttal gazdagították már amúgy is gyenge lábakon álló becsületem, egykoron fehér vásznát. De hogy melyik hármat fedezitek fel ebben a történetben, azt rátok bízom.

Ez nagyon jó volt. Komolyan mondom órákig tudnám olvasni az ilyesféle monológokat. Nagyon szép munka. Egyetlen hibát sem találtam (bár meglehet azért, mert a történet jobban lekötött.. J). A mondatok jók, a csattanó pont megfelelő helyen. Valójában ez egy nagyon jól átgondolt, megfogalmazott történet. Iszonyatosan gratulálok nagyon meg voltam elégedve vele, hisz teljes mértékben eleget tettél a pályázatom követelményeinek, még ha csupán a legvégén említed a bűnöket. Nem is fecsérlem az időt tovább felesleges blablával. Igazán gratulálok!