Mäzsola novellája

Bosszú a múltból

,,Ajándékba csak a szánalmat adják, az irigységet neked magadnak kell kiharcolnod.”

/Moldova György/

1867.szeptember, London

Valami történni fog. Éreztem. Egy kósza szellő végigsöpört a tájon, összeborzolva amúgy is kócos fürtjeimet. A házunk mögötti domboldalon ültem, és a kora őszi naplementét néztem. Ahogy a Nap összes sugarát elnyelte a békés sötétség, megnyugtatott, és elfeledtette velem minden gondomat. Nyilván azt kérdezgetik, vajon mi gondja lehet egy nemesi család egyetlen gyermekének, hiszen mindent megadnak neki.

De az emberek nem tudják sem a múltamat, sem a jelenemet. Nem tudják, hogy egy ártatlan ember élete múlott rajtam, és én már nem tudtam rajta segíteni. Nem tudják, hogy milyen önző és becstelen voltam aznap, amikor meghalt. Nem. Ők semmit sem tudnak, így nem is érthetnek.

– Jazmine kisasszony! Kérem, az apja hívatja – szólt Anna, az egyik cselédlány. Fogtam óriás ruhakölteményem, és futva tettem meg az ajtóig az utat. Ahogy csak bírtam, siettem apám dolgozója felé, hisz tudtam, ha elkésem, büntetés lesz a vége. Illedelmesen bekopogtam, és miután engedélyt nyertem, benyitottam.

– Lányom – üdvözölt apám, aki mellett az én ˝drága” férjem ült. Soha nem szerettem Williamet, a mi házasságunk egy volt az érdekházasságok sokasága közül. Helyet foglaltam az egyik távolabb eső széken, és figyelmesen végighallgattam apám nagymonológját. Ahogy ránéztem férjemre, felötlött egy fájdalmaktól eltorzult arc, aki őt mindennél jobban szerette. Elöntött a keserűség. Talán egy kicsit féltékeny is voltam, hiszen én soha nem tudtam senkit sem igazán szeretni. Miután véget ért a beszélgetés, úgy döntöttem, ideje sétálnom egy kicsit. Mivel már sötétedett, így egyetlen módon juthattam ki luxus börtönömből: ha kiszököm. Felvettem egy kevésbé terebélyes ruhát, és kiugrottam az ablakomból, egyenesen egy tölgyfa ágára. Próbáltam olyan halkan elsurranni, ahogy tudtam, de valaki ott fönt úgy gondolta, megnehezíti a dolgom. Ahogy lefelé próbáltam venni az irányt, a lábam beleakadt egy kisebb ágba, én pedig hangos nyekkenéssel érkeztem le. Nem törődtem a lábam sajgásával, már futottam is tovább, az erdő sűrűjébe. Bele sem gondoltam, hogy veszély leselkedhet rám, pedig éreztem, hogy ma valami történni fog. A fákkal benőtt terület most ijesztőbbnek tűnt, mint bármikor. Hallottam a lépteim visszhangját. Suhanást hallottam magam mögül, de mire megfordultam, nem volt ott semmi. Már épp indultam volna tovább, mikor egy ütést éreztem a nyakamnál. Úgy rogytam a földre, mint egy baba. Felnéztem támadóm arcára… és ledöbbentem. Nem. Ez lehetetlen. Ő nem élhet. Hisz láttam, ahogy meghal – sikoltottam magamban. Végignéztem rajta. Szőke tincsei körülölelték szív alakú arcát, ajkán megvető mosoly ült, vörös szemeit pedig az én zöldembe fúrta. De hiszen ő nem élhet! Végignéztem, ahogy az éjszaka teremtményének egyike kiszívja belőle az életet. Ez csak akkor lenne lehetséges, ha…

– Nocsak, nocsak. Jazmine hercegnő egyedül az erdőben? Micsoda véletlen – hangja gúnyosan csattant, én pedig összerezzentem. Elégedettség látszott rajta, majd folytatta. – Most, gondolom, azon elmélkedsz, hogyan szökhetnél meg tőlem. Elárulom neked, hogy sehogy. Először meghallgatsz engem, utána pedig megöllek. Mert megöllek – de csak miután hallottad az okát, hogy miért.

Elvonszolt egy közeli fához, és egy kötél segítségével – amit fogalmam sincs, honnan szerzett – odakötözött.

– Miután te nem túl kedvesen megléptél, engem pedig Christian társaságában hagytál, elvesztettem az eszméletemet. Utolsó erőmmel még utánad kiáltottam. De mivel te gyáva féreg módjára otthagytál, én feladtam. Másnap egy barlangban ébredtem, ahová – mint utólag kiderült – Chris cipelt, a vámpír, aki olyanná tett, mint saját maga. Elfogadtam ezt a létet, azzal a feltétellel, hogyha már elég önuralmam lesz, megkereshetlek téged, és megölhetlek. Elhiheted, hogy nem tiltakozott a kikötés ellen – sziszegte jéghideg mosolyán át. Ijedten összerezzentem, hisz ő már nem az a lány volt, akit megismertem. Ő is egy lett a démonok közül, hagyta, hogy egy gyilkos szörny váljék belőle. Próbáltam szabadulni béklyóimból, amiért csúnya árat fizettem. Közelebb jött, és rálépett a bokámra. Egyetlen piciny mozdulatot tett, én mégis hatalmas fájdalmat éreztem. Zokogva hagytam fel a kiszabadulással, és próbáltam minél messzebb húzódni tőle. Szenvedésem láttán felkacagott és folytatta a mesét.

– Végignéztem, ahogy mindent, ami egykor az enyém volt, neked adnak. A családomat, a házamat, a jegyesemet – ahogy kiejtette a ˝jegyesem” szót, ajka egy vonallá préselődött össze. Én csak csendesen sírtam, és vártam a következő fájdalmas érintést. Nem kellett sokáig várakozni, máris jött a második csapás. Körbefogta a karomat, és egy rántással eltörte a csontjaim. Felsikoltottam, hátam megfeszült a fájdalomtól. De ő csak megvetően hátrébb lépett, és mintha mi sem történt volna, folytatta.

– Mindig is irigy voltam rád. Hiszen hiába, hogy idősebb voltál tőlem, mindig te kellettél a férfiaknak, és nem én, a fiatal, még szinte érintetlen gyümölcs. Te voltál mindig is a tökéletes, akiről példát kellett venni –vicsorogta. Majd felülkerekedve vonásain, ismét belelendült. – Aztán teltek az évek, és kezdett elegem lenni az örökös megalázkodásból. És akkor felbukkant William. – Hangja felengedett, szinte már lágyan csengett. Szemei a távolba meredtek, mintha egy kedves emlék rémlett volna fel előtte. – Mindig olyan kedves és előzékeny volt velem szemben, hogy kezdtem nőnek érezni magam mellette. Sokat beszélgettünk, egyre többet találkoztunk, és én lassan beleszerettem. De mint mindig, jöttél te, és tönkretetted a boldogságom. – Rám emelte szemeit, amelyben csak dühöt és szánalmat véltem felfedezni. – Kiderült, hogy apám neked szánta őt, és már az eljegyzés is megtörtént. Aznap tomboltam. Mert akárhányszor sikerült volna valami, te mindig elvetted tőlem a lehetőséget, hogy bebizonyítsam, én is vagyok olyan jó, mint te. Mert mindenkinek csak te léteztél, a tökéletes kis Jazmine – sipítozta. – Szegény, szegény Nővérkém. Annyi éven keresztül felnéztem rád, miközben te tönkretetted az életem. De ez most változik – mosolyodott el negédesen. – Most rajtam a sor, hogy visszavágjak annyi év szenvedés után. Irigy voltam rád, igen, és még most is az vagyok. És ez lesz a te veszted. Mert az irigység és a féltékenység zöld szörnye belém égette magát az idők során, és most teljesedett be a végzeted, melyet saját magadnak köszönhetsz. – Ezen mondatával felkapott, és mintha pihe lennék, nekivágott egy kőnek. Éreztem, hogy felsérti a fejbőrömet, de már csak a fájdalommal foglalkoztam, ami belém nyilallt. Észre sem vettem, mikor ért oda hozzám, csak azt észleltem, hogy egy fáklya van a kezében, és a ruhám aljához tartja. Összeszedve maradék erőmet, sikoltozni kezdtem, de mindhiába. A tűzcsóvák elnyeltek, és egyre terjedtek felfelé. Lebénított az érzés, ahogy a lángok nyaldosták a bőröm minden négyzetcentijét. Úgy láttam, kiválóan szórakozik rajtam a saját húgom, aki pusztán irigységből támadott meg. Fájdalmasan néztem rá, miközben észrevettem, hogy egy vödröt tart a kezében. Leöntött a jeges vízzel, majd elővett egy tőrt. Azt hittem, elvágja a köteleket, ehelyett beleszúrta a térdkalácsomba. Megnyikkanni sem volt időm, mert egy másikkal a még ép karomba is beleszúrt egyet. Már alig voltam eszméletemnél, éreztem, hogy közel a vég. Ezer sebből véreztem, de még mindig éreztem, hogy nincs vége. Felém hajolt, és a fülembe suttogta.

– Fájt? De nem eléggé – és belém szúrta utolsó kését, pont a szívembe. Szemeim tágra nyíltak, ajkamból vér fröccsent ki. Mielőtt elért volna a mindent beborító sötétség, egy utolsó szót sikerült kipréselnem magamból.

– Sajnálom – leheltem, majd éreztem, ahogy a jótékony köd ellepi az agyam, és kiszívja belőlem az életet…

***

2011.február London

Lucy épp a könyvtár felé tartott, elvégezni a kutatómunkáját. Előtte még beugrott a közeli Starbucksba, és egy kávéval gazdagabban vágott neki útjának. Amint beért a hatalmas, könyvekkel zsúfolt terembe, rögtön a történelmi könyvek felé kezdte venni az irányt. Megnézte, mi a témája, és azonnal elmosolyodott. Gyilkosságok Londonban és környékén. Ez aztán a könnyű anyagrész. A hátsó rész felé indult, hisz jól tudta, hogy ott megtalál egy csomó régi emlékiratot. Már vagy egy órája böngészte a könyveket, míg végül az egyikben talált egy érdekes történetet. Jazmine Crawfieldről, Robert Crawfield legidősebb lányáról volt szó.

,, Brutálisan meggyilkolt fiatal lány˝

,, A 25 éves Jazmine Crawfield-et 1867. szeptember 17-én a házuk melletti erdőben találták meg, több késsel a szívében és a karjában. 1864-ben húgát, Wellsie Crawfieldet is ezen a napon találták meg, ugyan azon a helyen, ahol a mostani hulla feküdt. Míg Wellsie holttestét soha nem találták meg, csak a véres ruháját, addig Jazmine holtteste pontosan ott feküdt, ahol Wellsie vérnyomai abbamaradtak. A legfurcsább mégis az, hogy Jazmine –ban- vizsgálatok szerint, alig maradt vér. Vajon mi történhetett a Crawfield- lányokkal? És ki követhette el? Egyesek szerint útonállók, nincstelenek tehették, akik csak bosszút akartak állni valamelyik nemesi családon. Mások viszont váltig állítják, hogy démonok, vámpírok tehették ezt a két fiatal hölggyel. Melyik feltételezés lehet a helyes?”

Lucy összecsukta a könyvet, és hangosan felnevetett.

- Még hogy vámpírok. Ez az év poénja – kuncogott, és nekifogott a fogalmazásnak. Dolga végeztével elindult hazafelé. Észre sem vette, hogy egy szőke hajú, vörös szemű fiatal lány minden mozdulatát árgus szemmel követi. Hazaérve az első dolga volt elmesélni barátnőjének, hogy mit olvasott. Órákon át beszéltek telefonon, közben pedig kielemezték a vámpírok bénaságát. Lucy nagyokat nevetett Hannah megjegyzésein, és elismerte annak kiváló humorérzékét. Már kezdett fáradni, így elbúcsúzott tőle, és a fürdője felé vette az irányt. Rögtön a tükör elé táncolt, de ahogy belenézett, megdermedt. Egy vörös szempár nézett vissza rá.

- Nem hiszem, hogy valaki nevetett volna…

                                                                                                                                                               Mazsolä                                    

Hát ez jó volt, király befejezés, nem tudom mások, hogy vannak vele de szerintem ez jó kis függő vég volt. Ráadásul jó, mert az olvasó saját maga képzelheti el mi a történet befejezése.  Helyesírásilag nem volt vele gond. Történetileg sem találtam kivetni valót. Bevallom az eleje jobban tetszett, mint a vége.  Szóval nem is nagyon fecsérlem a szót, jó volt és kész...