Fájó szívvel gondolunk Rád Drága Gergő!

"Még búcsúzni sem tudtunk Tőled,

 Mert a halál oly hirtelen jött érted.

 Hiába várunk Rád remegő kezekkel,

 Nem örülsz már nekünk szerető szíveddel.

 A remény, s a szeretet, mely bennünket éltet. 

 Gyötrő fájdalom, hogy nem láthatunk többé Téged, 

 De az biztos, hogy szívünkben élni fogsz örökké."

(Éva Guzi)

A szivünkben tovább élsz, szeretett barátunk! :'(

Részvétem a családnak, a barátoknak és mindenkinek, aki ismerte és szerette!

Nyugodj békében! 

Sosem feledünk!

Valerin Lanz novellája

A hét főbűn novellapályázatra: Rage

Fáradtan megdörzsöltem a szemem, majd megnyomtam a telefonon egy gombot.

-         Adela, van még valaki?

-         Igen, Uram.

-         Mi? Már hét óra is elmúlt!

-         Sajnálom, Uram, de az illető már két hónappal ezelőtt bejelentkezett. Csak ez az időpont felelt meg neki. – Mélyet sóhajtottam.

-         Küldje be.

-         Igenis.

Elpakoltam a felesleges aktákat az asztalról, majd felpillantottam, mikor nyílt az ajtó. Megdermedtem a mozdulat közepén.

A férfi, aki belépett, elképesztően magas volt, a két métert biztos túllépte, a vállai szélesek voltak, fekete öltözéke pedig csak erősítette azt a benyomásomat, hogy az illető egy gengszter.

Megköszörültem a torkom, majd felálltam.

-         Jó estét, foglaljon helyet. – Szó nélkül megtette. – Miben segíthetek, Mr...?

-         Devil.

-         Mr. Devil, miben segíthetek? – Összefűzte az ujjait maga előtt. Visszaültem a székbe.

-         Inkább az a kérdés, én miben segíthetek magának.

-         Hogy mondta, kérem? – Elmosolyodott, amitől kivillant hófehér, vakító fogsora. Majdnem a szememhez kaptam a kezem, nehogy megvakuljak.

Észre sem vettem, hogy az idegen felállt, összekulcsolta a kezét maga mögött, s járkálni kezdett. Kezdtem ideges és dühös lenni, ami nem ritka az esetemben.

-         Uram, elmondaná, miért jött? Milyen ügyvédi segítségre van szüksége?

-         Hogy van a volt felesége? – Elakadt a szavam.

-         Honnan... honnan veszi, hogy volt feleségem?

-         Látszik a gyűrű nyoma az ujján. – Eltakartam a kezem, mire felkuncogott.

-         Mr. Devil, a türelmem véges.

-         Tudom – bólintott nagyon komolyan. – Ezért vagyok itt.

-         Miért?

-         Hogy figyelmeztessem, rossz irányba tart. – Felvontam a szemöldököm.

-         Kicsoda Ön? Valami tanácsadó?

-         Már bemutatkoztam, ha jól emlékszem.

-         Igen, de...

-         Még találkozunk, Uram – szakított félbe. – Két hónapot kap rá.

-         Mi? – Közelebb hajolt, mintha suttogni akarna.

-         Két hónapot kap, hogy megváltozzon. Ha nem megy, visszajövök.

-         És akkor mi lesz? – Felülkerekedett az ingerült énem.

-         Akkor elviszem magammal. – Egy kecses mozdulattal meghajolt, de még visszafordult az ajtóból. – Ne feledje, a nevem Mr. Devil. Minden jót.

-         Apa, ma nagyon csendes vagy.

Felpillantottam, s ránéztem a lányom csodaszép, és nyílt arcára. Ő sosem fog hazudni az élete során, ebben biztos voltam.

-         Elfáradtam, hosszú volt a nap.

-         Akkor menj, feküdj le, majd én elmosogatok. – Magamhoz öleltem.

-         Szeretlek.

-         Én is szeretlek, papa.

Másnap, amint bekapcsoltam a gépem az irodában, megjelent egy felirat. Fekete alapon fehér betűk hirdették: Még 58 nap.

Egy pillanat alatt el is tűnt, de akkor eszembe sem jutott, hogy mit jelenthet.

A nap folyamán kirúgtam két alkalmazottat, öt klienst utasítottam vissza, valamint három ügyféltől sikerült kicsikarnom több pénzt. Jó napot zártam.

Egy hónap telt el különösebb incidensek nélkül, végeztem a dolgomat, mint rendesen, de a számok még mindig ott villogtak a gépemen. Nem foglalkoztam vele, bár az agyam egy rejtett és racionális része azt súgta, utána kéne járnom a dolognak.

Még 31 nap.

Azon a napon tovább maradtam bent. A volt feleségem elvitte magával a lányom, szóval nem kellett sietnem. Éppen egy újabb pohár italért nyúltam, mikor megéreztem, hogy valaki figyel. Az ajtóban Mr. Devil állt. Már majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy csak képzeltem a múltkori látogatását.

-         Jó estét, Mr. Rage. – Összerezzentem.

-         Nem kívánom ugyan ezt. Hogy jutott be? – Elmosolyodott.

-         Tényleg ez most a legfontosabb beszédtémánk?

-         Van jobb ötlete? Bár az lenne a legjobb, ha eltakarodna az irodámból. – Persze nem tette meg, helyette kényelembe helyezte magát a fal mellett álló kanapén. – Mi a fenét akar?

-         Reméltem, hogy egy látogatás, valamint az üzenetek a gépen meghozzák a várt eredményt. Csalódnom kellett. – Letettem a poharam.

-         Mi a fészkes fenéről beszél? – Elnevette magát.

-         Micsoda választékos stílus! Nem hittem, hogy az ügyvédek is szoktak káromkodni.

-         Helyes, most már tudja.

-         Mr. Rage, komolyan beszélek.

-         Nem tudom komolyan venni, amíg úgy öltözik, mint egy kriptaszökevény. – A férfin most egy tört fehér, buggyos ujjú ing volt, fölötte kopott kapát, egy fekete nadrág, és egy őskori csizma. – Ezek manapság már nem divatosak. – Végignézett magán.

-         Nekem tetszik, és ez a lényeg.

-         Hát persze. – Megittam az italom, de őt eszemben sem volt megkínálni. – Bökje ki, mit akar, mert sietek. – Elmosolyodott.

-         A lánya ma nincs magánál, hová sietne? – Ledermedtem, s ez nem kerülte el a figyelmét. – Most már komolyan vesz?

-         Mit akar?

-         Semmit. Vagyis, mindent.

-         Ezt nem értem. – Fölállt, majd sétálni kezdett.

-         A lánya, Angel, ugye? – Összeszorult a torkom, de bólintottam. – Maga választotta a nevet.

-         Igen. – Nem kérdés volt, de azért válaszoltam.

-         Tudja, mint jelent ez? – Kivett a zsebéből egy pergament, széthajtotta, majd letette elém. Pirossal volt írva rá egy mondat.

-         Nomen est omen. Nevedben a sorsod.

-         Úgy van.

-         Mit akar ezzel? – Eltette.

-         Elég nehéz a felfogása. – Sóhajtott. – Pedig szerettem volna, ha magától jön rá, így viszont kénytelen leszek lelőni a poént. – Magára mutatott. – Mr. Devil, vagyis Ördög. A lánya, Angel, vagyis Angyal. Maga pedig Mr. Rage, vagyis...

-         Harag.

-         Na, legalább. – Leült velem szembe.

-         Mit akar?

-         Változzon meg. Maga egy kapzsi, csaló, pénzhajhász, hazug, és haragos ember. – Nem leptek meg a szavai, vágtak már rosszabbat is a fejemhez. – Ha nem akarja, hogy elvigyem magammal, akkor térjen a helyes útra. Bizonyára nem akarja magára hagyni az angyalkáját. – Összepréseltem a szám.

-         Ne beszéljen így róla.

-         Öröm látni, hogy van, aki még fontos magának.

-         Ő az egyetlen, aki fontos!

-         Nos, ez esetben, igyekezzen megváltozni.

-         De... mégis mire gondol? – Összefonta a karját a mellkasán.

-         Szomorú, hogy tőlem kérdezi. Beszélgessen el a lányával erről.

-         Mit tudhat ő a dologról? – A férfi nevetett.

-         Ő egy angyal. Elvileg mindenről tudnia kellene.

-         Maga hisz ebben?

-         Miben?

-         Hogy nevedben a sorsod?

-         Én vagyok az..., na, ha nem is élő, de példa rá. – Végignéztem rajta. – Nem hiszi el.

-         Bocs, de tényleg nem. – Megint az asztalra támaszkodott.

-         Ne akarjon kihozni a sodromból. Akkor megtudná, hogy ki is vagyok én valójában.

Miután a férfi távozott, fölkaptam a telefont, és tárcsáztam.

-         Halló?

-         Maggie, add a lányom!

-         Már alszik.

-         Keltsd fel!

-         Nem keltem fel, Richard, és ne beszélj velem ilyen hangon! Már nem vagyok a feleséged! További jó éjszakát! – Lecsapta, nekem meg kedvem lett volna a falhoz vágni a készüléket. Bassza meg!

Ha bárki azt feltételezi, hogy ezek után nyugodtan hazamentem, és lefeküdtem alukálni, akkor bazi nagyot téved.

Este tízkor dörömbölni kezdtem a volt feleségem házának ajtaján. Villany gyúlt, majd kitárult az ajtó.

-         Richard, mit keresel itt?

-         Beszélnem kell a lányommal! – Benyomakodtam mellette az ajtón.

-         Mégis mit képzelsz magadról? Megmondtam, hogy alszik! Most pedig takarodj innen, ez az én házam!

-         Semmi baj, anya – mondta a lépcső tetején álló Angel. Most tényleg úgy nézett ki, mint a névrokona. – Már vártalak, apa.

-         Maggie, magunkra hagynál minket, kérlek? – A nő szemei akkorák lettek, mint egy-egy golflabda, de nem azért, mert Angel ébren várt, hanem, mert kimondtam azt a bizonyos szót. Ennek hatására kérdés nélkül elhagyta a nappalit. – Aludtál?

-         Nem.

-         Honnan tudtad, hogy jövök? – Elmosolyodott.

-         Apa, a lányod vagyok. Mindig tudom, mikor van szükséged rám. – Leült a kanapéra, s maga alá húzta a lábait. – Mi a baj?

-         Nem is tudom, hol kezdjem.

-         Mondjuk az elején. – Mély lélegzetet vettem.

-         Rendben van. Az egész akkor kezdődött, mikor felkeresett az irodában egy fickó. Azt mondta, hogy a neve Mr. Devil.

-         Vagyis Ördög?

-         Igen, el tudod ezt hinni?

-         Ami azt illeti, el. – Mélyen a szemébe néztem. – Gondolom, azt kérte, hogy változz meg.

-         Igen – bólintottam gyanakodva. – De mégis hogy tudnék megváltozni? Hiszen negyven éve így élek!

-         Nem hiszem, hogy kiskorodban is ilyen voltál.

-         Persze, akkor még nem, mert senki nem tudta, hogy mit is jelent a nevem. De aztán a gimiben cikizni kezdtek, és onnantól végem volt. A nevem átvette felettem az uralmat.

-         Ugyan, papa, ne mondj ilyet. Egyik ember sem eredendően rossz, hanem az évek során válnak azzá, így van esélyed, hogy visszafordítsd a folyamatot.

-         Nem tudom, hogyan fogjak hozzá.

-         Nos, első lépésként, ha kérsz valamit, mindig tedd utána, hogy kérlek. Látod, anyára is milyen hatással volt. – Elmosolyodtam. – Meggyőződésem, hogy nem váltatok volna el, ha egy kicsit kedvesebb lettél volna. – Leültem mellé.

-         Nagyon sajnálom, kicsim. Biztosan nehéz volt neked.

-         Most nem rólam van szó, hanem rólad. Emlékezz vissza, milyen voltál, mikor megismerkedtél anyával. – Töprengtem.

-         Boldog. Boldog voltam.

-         Igen, aztán megkaptad azt az állást, és minden megváltozott. Ingerült lettél, hazahoztad a munkát, alig voltál velünk. Ez itt a probléma.

-         Elhanyagoltam az emberi kapcsolataimat a munkám miatt? – Bólintott.

-         És ehhez csak hozzájárult a nevedből adódó kellemetlenség.

-         Az biztos.

A lányommal való beszélgetés után könnyebb lett ugyan a szívem, de még mindig nem tudtam a megoldást. Tényleg, lehetséges a változás?

Másnap célzottan figyelni kezdtem a beosztottjaimat, hogy miként reagálnak a közelségemre. Arra is gondoltam, hogy lehallgatót szerelek az asztalukra, de azt nem tudtam volna elég hamar beszerezni. Viszont, mikor ebéd után visszatértek, fura dolog történt. Csukva volt az ajtó, mégis hallani véltem a hangjukat, mintha egy mikrofonból szólna.

-         Na, most vajon milyen kedve lesz? – kérdezte George.

-         Fogalmam sincs, de amióta elvált, egyre morcosabb – felelte Adela.

-         Haragos, nem morcos – javította ki Tina, mire mindannyian nevetni kezdtek.

Felforrt az agyvizem. Hát még mindig a nevem a fő téma?!

-         Szóval, mi a véleménye? – Már meg sem lepődtem.

-         Direkt csinálta, ugye? – Mr. Devil elmosolyodott.

-         Természetesen.

-         Hagyjon engem békén. – Tisztogatni kezdte tökéletesen manikűrözött körmét.

-         Tudok a kis esti látogatásáról a lányánál. – Megdermedtem.

-         Egy szóval sem mondta, hogy nem kérhetek segítséget. – Rám pillantott.

-         Ezek szerint hisz nekem. – Nem kérdés volt, hanem állítás, így nem fáradoztam a válasszal. – Hát ez csodálatos, komolyan mondom!

-         Már biztosan megszokta, hogy egyes emberek kételkednek magában.

-         Persze, de jobban szeretem a sima ügyeket. Bár, figyelmeztettek, hogy maga nem lesz egy könnyű eset. – Érdeklődve felvontam a szemöldököm. – Ismerős egy bizonyos Arthur Miller neve? – Megrándult az arcom. – Sejtettem.

-         Mi van vele?

-         Három éve halt meg, és maga azt állította, hogy a végrendelet nem hiteles, így az egész vagyon elúszott, az özvegynek pedig nem maradt semmi.

-         És?

-         De mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. – Olyan volt a hangja, mint egy vattacukor. Édes és ragadós. – Hogy is történt? – töprengett hangosan. – Felkereste magát Mr. Miller szeretője, és némi honoráriumért cserébe elintézte neki a dolgot. Jól mondom?

-         Mit akar ezzel? – csattantam fel türelmetlenül.

-         Nyilvánítsa hitelesnek az iratot. – Elkerekedett a szemem.

-         Micsoda? Azt nem tehetem! Teljesen aláásná a hírnevemet!

-         Az már az Ön baja – vont vállat érdektelenül. Elöntött a harag.

-         Mondja csak, miért akar engem ennyire megmenteni? Nem az lenne az érdeke, hogy minél több embert magával vigyen?

Abban a pillanatban az udvarias maszk lehullott róla, a szemében vörös tűz lobbant fel, az arca árnyékba borult. Kirázott a hideg.

-         Egyáltalán nem maga miatt teszem.

-         Hát akkor?

-         Angel miatt. Ő egy tiszta lélek, és valahogy sikerült meggyőznie arról, hogy Ön még megmenthető, ha kellő inspirációt kap. Gondoltam, teszek egy próbát, veszteni nem veszthetek. – Lendületesen felállt. – Nem mindenki büszkélkedhet ilyen gyermekkel. Becsülje meg, és igyekezzen kiérdemelni őt – azzal eltűnt.

Páran azt mondják, a születés a halál kezdete, de én ebben nem hiszek. Akkor kezdődik igazán az életed, mikor a semmiből előbukkan egy alak, aki Ördögnek nevezi magát, és kijelenti, hogy, ha nem változol meg véges határidőn belül, akkor bizony magával visz. Én is akkor kezdtem töprengeni, mikor ez bekövetkezett. Persze nem gondolom azt, hogy minden ember tapasztalja ezt élete során, de a kiválasztottak igen. És a kiválasztottság itt nem feltétlenül pozitív.

Ügyvédként sok olyan személlyel volt dolgom, akik a végrendeletüket akarták elkészíttetni. Voltak köztük idősek, fiatalok, férfiak és nők, de egyikük sem tudta megmagyarázni, hogy miért éppen akkor érkezett el ennek a tevékenységnek az ideje. Csak annyit tudtak, hogy valamilyen belső hang késztette őket arra, hogy felkeressenek engem, és megtegyék, amit kell. Akkor még nem igazán tűntek fel az összefüggések. Most már átlátok mindent.

A negyvenedik születésnapom csütörtöki napra esett. Pár hónapja még úgy terveztem, hogy dolgozni fogok, mint máskor, de azóta gyökeresen megváltozott minden. Így most arra készültem, hogy a lányommal és a volt feleségemmel töltöm a napot a parkban.

Felvettem egy farmert és egy nem túl ünnepinek mondható inget, majd beültem a kocsiba. Maggie azt kérte, hogy náluk gyülekezzünk, majd ő elrendez mindent, én pedig nem vitatkoztam.

-         Papa! – szaladt elém Angel, amint beléptem az ajtón. –Boldog születésnapot!

-         Köszönöm, kicsim. – Összeölelkezve mentünk a konyhába.

-         Mama, itt van!

-         Igen, én is látom. Szia.

-         Szia. – Megpusziltam az arcát, majd a sok ennivalóra néztem a pulton. – Hűha, ez egy egész seregnek elég lenne.

-         Te pontosan annyit is eszel, mint egy sereg. – Vállat vontam, volt benne némi igazság.

Hétköznap lévén a parkban csak kisgyerekes anyukák voltak, néhányukat személyesen is ismertük. Letelepedtünk egy kevésbé forgalmas helyen, egy hatalmas fa alatt, majd Maggie elkezdte kipakolászni az ételt. Addig én és Angel feltérképeztük a terepet. Az egyik padnál feltűnt egy nem is olyan rég látott ismerős. Lassan megközelítettük.

-         Hát, igen, milyen jó is egy kis családi piknik – kezdte, mikor hallótávolságon belülre értünk. Letette az újságot, összekulcsolta az ujjait, aztán mosolyogva ránk pillantott. Angel átkarolta a derekamat.

-         Nincs melege ebben a göncben? – Még mindig mosolyogva simogatta meg a hosszú fekete kabátját.

-         Meddig fogja még kritizálni az öltözékemet?

-         Azt hiszem, minden alkalommal így lesz, amikor találkozunk. – Nevetett.

-         Ennyire megkedvelt, hogy máskor is találkozni akar?

-         Miért, elmegy?

-         Úgy is mondhatjuk. De ne izguljon, biztos összefutunk még.

-         Szóval maradhatok? – Sokáig tartott, mire kinyögte a választ.

-         Igen, maradhat. – Mázsás súly gördült le a szívemről. – De vigyázzon, legközelebb nem leszek ilyen kegyelmes.

-         Nem lesz legközelebb – szólt közbe Angel. – Vigyázni fogok rá.

-         Tedd azt. Szüksége lesz rá.

-         Van olyan, akit elvisz? – Vállat vont.

-         Titoktartás kötelez, Mr. Rage, nem mondhatok semmit. – Felállt, s lesöpörte a kabátján lévő, nem létező piszkot. – További szép napot.

-         Várjon! – kiáltottam utána hirtelen. Visszafordult. – Milyen a Pokol?

Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, már nem is válaszol.

-         Olyan, mint a maga eddigi élete, Angel nélkül.

-         Juj.

-         Ahogy mondja. Au revoir, Mr. Rage.

-         Viszlát.

Álltunk még pár percig, Mr. Devil távolodó alakját figyelve, majd Angel felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen.

-         Apa?

-         Hm?

-         Az nem érdekel, milyen a Menny? – Szélesen elmosolyodtam.

-         Úgy hiszem, hamarosan megtudom.

Valerin Lanz

Bevallom őszintén nagyon tetszett a történeted. Igazán jó volt látni, vagyis inkább olvasni arról, hogy milyen érzelmekkel jár a felismerés és maga a változás. Nagyon tetszett. A helyesírás jó. A nevek tökéletesek. Sőt ez a neves megoldás annyira tetszik. Szinte az összes általam írt szövegben, novellában, történetben én magam is így használom a neveket. Jelentés szerint. Még egyszer nagyon tetszett és nagyon gratulálok!

Tia novellája

Szunnyadó hold

Rideg fuvallat futott át lenge ruházatomon. Mindig nagyra becsült frizurám, mi lassan már védjegyemmé vált, kuszán kereste a kiutat ebből az értetlenségből. A külsőleg mindig makulátlan úri hölgy, Tanya ma megmutatta, hogy van másik oldala is. Az évek óta felépített látszat porrá őrlődött, mintha sosem létezett volna. S mindezt azért, mert a hiúságot nagy úrnak gondolta – néztem fel összetörten a teliholdra. Pedig sosem vágytam másra az elismerésen kívül, mert tudtam, csak ezt kaphatnám meg. A magány ellen nem adtak az égiek kenőcsöt, a sorsomat így rendezték el. Legalább annyit megköszönhetek, hogy eddig tartott ez a színjáték, mondhatom, igazán valósra sikeredett – sétáltam tovább a hold végtelenje felé átnedvesedett ruházatommal, ami tovább nyaldosta a föld nedves talaját, mintha onnan erőt gyűjthetne a további megrázkódtatásokra, amire már nem kerülhet sor. A becsületem romokban hevert, lejárattam magam a fél város előtt. Nem voltam több mint egy lány rengeteg, önimádó álommal és vággyal.

Tekintetemet a hold önzőn fordította maga felé, hogy egy újabb könnycseppel gazdagítsa az amúgy is maszatos arcomat. Számomra ő mindig is negatív jelnek tűnt, egyedül árválkodott fent az égen, habár a csillagok ott tündököltek mellette, de magányos volt, mint én. A sok apró, csillogó égitest ideig-óráig feledtette vele az egyedüllétet, hogy aztán kijózanodva eltűnjön a nap árnyékában, ami feljött az égre. Onnantól már nem volt a középpontban, lenézték őt, nem volt más, mint egy beszürkült, háttérbe szoruló égitest…

- Kopp, kopp, kopp – az esőcseppek ritmikusan dübörögtek a hintó tetejével ütközve. A lovak nyihogva adták a kocsis tudtára, hogy nem tetszik nekik ez az ítéletidő, amin én csak jót nevettem. Ócska gebék, még arra sem méltók, hogy engem szállítsanak.

- Alfréd, gyorsíts, késésben vagyunk – kiabáltam ki neki, majd tovább folytattam a legyezőm mozgatását az arcom előtt. A sok várakozástól egészen melegem lett, ráadásul a kígyóként körém tekerő stóla nem engedett elég levegőt a dekoltázsom közé. A gonosz mosoly rögtön kiült az arcomra, mikor hallottam az ostor suhogását és a lovak egybeolvadó vágtáját a kikövezett úton. Elégedetten hátradőltem az ülésen és lehunytam a szemem. Még pár perc és végiglépdelhetek a szőnyegen, amit mindenki tágra nyílt szemekkel, meghunyászkodva fog nyomon követni. A légy zümmögését sem lehet majd hallani, ahogy apró léptekkel suhogok át a népen lágyan fodrozódó tarlatane és muszlin anyagú ruhámban, amit a legnevesebb varrók kreáltak nekem. Színe, mint a halványbíbor naplemente, mi egyszerre figyelemfelkeltő és már-már mesterkélten csodálatos.

Komoran pillantottam fel a fejem fölött összetorlódott felhőkre, miután Alfréd kisegített a kocsiból. Egy esernyővel próbáltam magam megvédeni a szemerkélő cseppektől, de még így is akadtak olyanok, amik befurakodtak a vékony anyag alá. Remek – korholtam le az összes istenséget magamban, amiért nem képesek a kedvemre tenni csak egyszer az életben. Pedig nem kértem sok mindent, - igaz azért nem, mert a nélkül is teljesültek a vágyaim - erre most elengedték a kezemet és jót szórakoztak durcás arckifejezésemen. Hát megálljanak csak, én aztán nem abból a fából vagyok faragva, aki kétségbeesik egy kis zökkenő miatt! Megmutatom mindenkinek, hogy az anyai öltől már rég elszakadtam és kivirágoztam, mint nyári éjjelen egy vörösen izzó rózsaszál. Az összes úrfit magam köré csavarom és nem hagyom őket lélegzethez jutni sem, amíg én úgy akarom – húztam ki magam dölyfösen, miközben a ruhámat igazítottam a helyére. Állam ösztönösen emelkedett felfelé, mikor a szolganép kifutott jöttemre. Hasat behúzni, vállakat lecsapni és hátrahúzni, hogy a mellek izgatóan hassanak a férfinemre – hallottam édesanyám elévülhetetlen jó tanácsait, ami egyfajta rituálé volt, valahányszor vendégségbe érkeztem.

Tömény virágillat, az érzékeimet teljeséggel betöltötte a rózsabokrokból áradó eszencia. Ahogy a nagyterem felé lépdeltem egyenes háttal, már hallottam az emberek lágy duruzsolását. Fitymálóan néztem körül az előtérben, ami már magában akkora volt, hogy könnyűszerrel lehetett volna itt is tartani a bált. Gyerekkorom óta gyűlöltem az íves boltozatban megbújó freskókat, amik figyelemmel követték előrehaladásomat. Valamennyi Istenséget ábrázolt, de akadtak köztük a kéjre felhívó festmények is. Mire felocsúdtam a gondolataimból, már a nagyteremben találtam magam, csakhogy az arcomról leolvadt a megjátszott mosoly. A házigazda ahelyett, hogy engem üdvözölt volna a terembe belépve, egy számomra ismeretlen nővel flörtölt. Bár őt inkább neveztem a naiv lányka kategóriába. Szőke haját hátrafésülte és két szalaggal megfogatta, de néhány kusza tincs másként gondolhatta, mert kiállt a makulátlanra tervezett frizurából. Amint lejjebb haladtam a vizsgálattal, bosszúsan meg kellett jegyeznem, hogy a pisze orra mindinkább kihangsúlyozta kislányos báját, na de a lágy esésű ruha már az én szememnek is sok volt. A cselédeken látni ilyen viseletet, ami a derekat nem hogy kihangsúlyozná, de teljes valójában elrejti. De ilyet! – hüledeztem kitágult szemekkel a ruha alja alól kikandikáló két meztelen láb látványától.

- Áh, Tanya. Micsoda meglepetés – úszott be a látóterembe egy köpcös, zömök férfi. Ha valaha is tudtam a nevét – amit kötve hiszek – akkor az erős szagtól, ami körbelengte, minden épeszű gondolatot sikerült elűznie a fejemből. Jobb kort is megélt haján látszódtak az öregedés első nyomai, amit nem tudtam nem észrevenni.

- Örülök a viszontlátásnak – bájologtam egy sort, hogy ne sértődjön meg.

- Részemről a szerencse – adott kézcsókot a kezemre, ami durva volt és visszataszító. Rövidre nyírt szakálla felsértette a vékony bőrt és csak a jó modoromnak köszönhette, hogy nem löktem el magamtól és sikoltottam fel a vér látványától. Helyette bocsánatot kértem a tiszteletlenségemért és kivonultam a bálteremből. Újra győzött a vak igazság! – háborogtam magamban. Nem elég, hogy a jöttemet senki nem vette észre, a tetejébe még egy vágást is szereztem. Erre hívta fel az édesanyám napjában többször a figyelmemet, ne álmodozzak, mert az nem vezet semmire. Soha nem úgy valósul meg, ahogy szeretnénk. Visszaüt, mint egy felajzott nyíl. Súlyos károkat okoz gazdájának.

A szemerkélő eső szerencsémre elállt, így legalább a frizurámat és báli ruhámat épségben tudhattam, amíg az üvegház felé kapkodtam lábaimat. Még ifjú lányka koromban járhattam a birtokon utoljára, amikor meghívta Peter édesapja a családomat egy délutáni teázásra. Akkoriban még mások voltak az erőviszonyok, a pénz és hírnév előtt erények sorakoztak fel. Mára, nos… mára ez teljesen megváltozott – nyomtam le nehézkesen a nedves kilincset és beljebb sétáltam. Gyönyörű ruhámat épen maradt kezemmel megfogtam és körbekémleltem. Ha az emlékezetem nem csalt, akkor balra kellett elindulni, hogy a szökőkútnál találjam magam. Ám az alkonyat beálltával egyre kevesebbet láttam a kirajzolódó növényekből és testekből. Sietve tettem meg még pár métert, hogy aztán keszkenőmet belemártsam a tiszta vízbe és sérült kezemet tisztogassam ki vele. Ha most megboldogult édesanyám látna, valószínűleg elborzadna a látványomtól. Mindig ügyelt rá, hogy a sebeket még hírből se ismerjem, mert egy úrinőnek nem volt szabad ápolatlanul és csúnya bőrrel illetni a férfiak társaságát. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy későn vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül.

- Ki van ott? – hallottam a felém közeledő öles léptek gazdáját. Remegő kezemből kiesett az oly dédelgetett kendő, ami a földre hullva bemocskolódott.

- Tá- Tanya vagyok – dadogtam megsemmisülten, amiért rajtakaptak a tisztálkodáson.

- Oh, Tanya, észre sem vettem, hogy a hintód megérkezett… – mikor meglátta a bosszús tekintetemet, abbahagyta az üres locsogást és korrigálni próbálta a számomra nem tetsző kijelentést – így bízzon meg az ember a saját szolgálóiban! Már a gazdájuknak sem jelentik, amikor egy ilyen gyönyörű, csinos, bimbódzó szépség ellátogat hozzánk – mintha csak a szavait akarta volna alátámasztani, minden pozitív jelzőnél lépett egyet előre, míg kezemet szájához nem érintette.

- A szolgálók már csak ilyenek – mosolyogtam a smaragdzöld férfiszemekbe ünneplőn, amiért képes voltam végre felkelteni a figyelmét.

- Csőcselék mind – helyeselt a karját felkínálva. – És mond csak, miért nem a teremben keresel magadnak hozzád illő társaságot? Egy sebezhető hölgy ne kószáljon az éjszaka közepén ilyen félelmetes helyen – mutatta az utat a labirintusként fejünk fölé magasodó árnyjátékok között. Jobbnak láttam minél közelebb húzódni hozzá, hogy még véletlenül se sebezzen meg egy kiálló szár, gyökér vagy bármi más, számomra elképzelhetetlen állati eredetű dolog.

- Én csak… nos, fullasztó volt odabent a levegő és a kellemes társaság hiánya okozta, hogy ide húzódtam vissza. De most kimondottan jól érzem magam – bukdácsoltam a hosszú lábak feszített üteme után.

- Örülök, hogy megtisztelsz a jelenléteddel, a közeledben legalább nem érzem olyan elárvultan magam.

- Elárvultan? – néztem hitetlenkedő tekintettel végig arcélén, ami olyan közel volt hozzám, hogy könnyűszerrel az ajkaim súrolhatták volna, ha lábujjhegyre állok. Markáns alkarja biztonságosan tartott meg, csaknem azt is éreztem, amint riadókészültségbe futnak az inak a hátán.

- Könnyű az embereket becsapni, a pompa mindenek felett – nevetett fel ironikusan. Ezt a fajta nevetést még nem hallottam tőle, olyan más volt, megrémített. Hiszen régen mennyit humorizáltunk a szegény cselédeken, akik naphosszat a mi kívánságainkat teljesíttették, és annyiszor tiporhattuk őket a sárba, ahányszor kedvünk tartotta. Jobbak akartunk lenni mindenkinél, talán néha még Peter fölé is keveredtem, ha a javaim úgy diktálták. Elsőnek kellett lennem, mindenben a legjobbnak és természetesen a legszebbnek, mert ezek nélkül semmi sem lehetséges. Most mégis valami mást láttam a szikrázó szemekben, ami halálra ijesztett. Nem bírtam azonosulni ezzel a dologgal, ami csak úgy ontotta magából a jót.

- Bevallom néha nem értem az eszmefuttatásaidat – álltam meg az üvegházból kiérve. Az áporodott szag helyett friss levegő örvénylett közöttünk, ami valami oknál fogva egyre közelebb taszított a férfi mellkas felé.

- Olyan érzések kavarognak bennem mostanában, melyhez hasonlót ritkán érez az ember. Ez olyan vad és annyira… tiszta – beszélt lassan a szemembe fúródva. Az arccsontom bizseregni kezdett az őszinte gondolatoktól. – Minden másodpercben vonz magához, már-már a lelkemet is kiszipolyozza – emelte a szívére a kezemet, hogy tanúbizonyságot nyerhessek, mennyire valódi, amiről jelen pillanatban beszél. Egymással szemben álltunk és én letaglózva figyeltem a szíve vad dobogását.

- Azt hiszem, ezzel a részével tisztában vagyok – nedvesítettem be kiszáradt ajkaimat.

- Akkor jól tudod, hogy miért változtam meg egyik pillanatról a másikra. Akkor tudod, hogy miért nincs más választásom, a nagyzást abba kell hagynom. Másként összeférhetetlen lenne a kettő.

- Te meg miről beszélsz? – villantak meg szemeim értetlenül.

- Rólam és Luna-ról. Ki másról? – nézett rám őszinte csodálkozással. A máskor mélyen belém ivódott és ott is ragadt dühhullámok felizzottak a bensőmben, a külvilág fele rohantak feltartozhatatlan gyorsassággal.

- Ez az a lány, akinek bent is csaptad a szelet? – reagálása nélkül is tisztában voltam a válasszal. - Egy bugyuta fellángolásra pazarolod az idődet? Azt ne mond, hogy ő miatta nincs esélyem… nincs esélye egy módosabb hölgynek behálóznia – dobbantottam felajzottan, akár egy feldühödött mén a sarokba szorítva. Undorodva elkaptam kezemet mellkasáról. Szinte égetett az ing amúgy kellemes anyaga.

- Ez nem csak egy fellángolás – keményedett meg az előbb még ékesen szóló férfiajak. Nyomát sem láttam rajta a szívhez szóló monológnak, mintha soha meg sem történt volna. – Luna életem egyik legszebb állomása. Szükségem van rá, hogy megjavuljak.

- Vagy szükséged van rá, hogy teljesen elveszd az eszed – hepciáskodtam.

- Lehet, hogy azt szeretném. Erre még nem gondoltál? – ment bele a vitába nagy sajnálatomra. Nem akartam vele veszekedni.

- Pénzre éhes nőszemély, semmi több – fordultam el tőle és már készültem visszasietni a terembe, mikor durván elkapta a karomat. - Eressz el – sziszegtem magamból kikelve. Hiába imponált a személyes varázsa és a belőle áradó melegség, valahányszor találkoztunk, akkor sem volt joga így hozzám érni. – Eressz már – emeltem fel a hangomat pár oktávval feljebb tudtomon kívül. A szemei fájón vésődtek belém, rossz volt a benne dúló harcot nekem is átélnem. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Szavak nélkül is értettem, mit akar, mire van szüksége, de nem voltam képes róla lemondani annak a szolgának a javára.

- Egy halottnak is jár egy utolsó kívánság, nemde? – mosolyogtam rá erőltetetten. Arcomon éreztem, amint egy kósza könnycsepp útjára kell, és keresi a kiutat a rengetegből, de elveszett. Hamarabb halálára lelt, mint azt hitte volna. Apró alakja szétterült a földön, egyenesen a vesztébe rohant. 

- Az mindenkinek jár – értett egyet velem. A szorosan karomra szoruló keze engedett a szorításból. – Mit vársz tőlem, mit tegyek? – simított végig felkaromon. A szikrák szerteszét pattogtak.

- Egy ártatlan búcsúcsókot – néztem fel rá kérlelve. Belenyugvó sóhajjal adta meg magát néhány másodperc gondolkodás után, bár láttam rajta a bizonytalanságot és a felvont szemöldökéből ítélve a kétkedést is, hogy ez csak egy ostoba vicc. A köztünk húzódó távolság mégis fogyott, éreztem a körém fonódó biztos kezek izzását. Habozva álltam lábujjhegyre, hogy még közelebb férkőzhessek a csábító ajkakhoz. A lehelete beférkőzött a tudatomba és valósággal elbódított. Meg kellett kapaszkodnom az erős vállakban, hogy a talpamon bírjak maradni.

- Gazdám, gazdám, merre van? – hozott felénk a felélénkülő szél egy riadt, női hangot. Tudtam, hogy ennyi volt. Vége van. A kezdeti megingás elpárolgott Peterből, helyét a feszültség vette át.

- Sajnálom – suttogta a fülembe és sietve elengedett. Ahogy végignéztem rajta, arcom felforrt a szégyenkezéstől. Életemben először feszélyezett fölém magasodó alakja. Lehajtott fejjel vártam a csupasz lábak ideértét, amik cuppogva suhantak át a vizes talajon.

- Gazdám, valami probléma van? – kérdezte a cselédlány szórakozottan, amint levegőhöz jutott. Érezte a közénk ékelődött zavartságot. Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy igen, te vagy itt a fő probléma, de a jólneveltségem ezt a fajta stílust nem engedélyezte meg urak társaságában.

- Elnézést – távolodtam el a gerlepártól. Nem volt ínyemre, hogy a szükségtelen harmadik szerepét én töltsem be, mikor jól látszott rajtuk, hogy milyen boldogak nélkülem is. Sietősen vonultam vissza az épület főszárnyába, hogy elvegyüljek a csacsogó nők társaságában.

A föld megpördült a tengelye körül, amint nekicsapódtam egy kemény testnek. Olyan érzésem volt, mint amikor egy alkalommal a kelleténél többet ittam össze a szüreti kóstoló alkalmával a vörösborokból. Zsűrinek hívtak meg, de a második pohárka után már kezdett a fejembe szállni az alkohol. Az emberek összefolytak, a tárgyak pedig folyékony maszlaggá olvadtak össze. Aznap egy másik világot fedeztem fel, olyat, amiben a realitást hírből sem ismerték.

- Úgy sajnálom, figyelmetlen voltam. Jól érzi magát? – állított lábamra a belém rohanó, izmoktól dagadó férfi.

- Jól vagyok – poroltam le fújtatva magamról a szolga keze lenyomatát. Más sem hiányzott, mint hogy egy alsóbbrendű fogdossa végig makulátlan ruhámat.

- Esetleg segíthetek valamiben a kisasszonynak? – állt előttem tehetetlenül, egy üres tálcával a kezében. Valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy továbbra is az utamban van.

- Köszönöm, de nincs szükségem a szolgálatára – hessegettem el magamtól a piócaként rám telepedő felszolgálót. Legyezőmet a jobb kezembe vettem és széttártam, mintha egy pávát utánoznék. Díszes, kitárulkozó, mégis rendkívül elegáns. Ezt a látszatot keltve tértem vissza a táncoló párok közé, akik már javában vigadtak. Mindnyájuk arca pirospozsgás volt a levegőhiány és mozgás keverékétől. A fullasztó hőséget megízlelve azon tanakodtam a csillárokra tekintve, hogy a gyertyák miért nem alszanak el.

- Mi éltetheti őket, ha nem az oxigén varázslatos ereje? Ők sem különböznek sokkal az emberektől. Kezdetben egyenesen és kihívóan mutatják magukat, amíg a módosabbak fel nem vásárolják őket, de az idő múltával megrogynak, fehér arcuk beesik a teher nyomására, ami napról-napra rájuk nehezedik, majd kis idő múltán kihuny belőlük az éltető fény. De ha ez a párhuzam a gyertyák és emberek között ennyire megegyezik, akkor vajon ők is lehetnek szerelmesek? Csalódhatnak, megsebesülhetnek? Érezhetik azt, hogy ha csak egy pillanatra is látnák a másikon ugyan azokat az érzelmeket, akkor feláldoznák azért az egy másodpercért az életüket? Naivság lenne ezt a buta gondolatfolyamot követni – nevettem fel magamban jóízűen. – Hisz a gyertyákból csonkok lesznek, az állatokból eledel, de az ember végtére is öregkorára is ember marad. Ősz hajú, ráncos arcú, szemüveges, de ember.

- Kisasszony, felkérhetném egy táncra? – nyújtotta felém a karját egy igen csak tetszetős személy. A figyelmem rögtön átkoncentrálódott a gyertyákról az előttem tündöklő, káprázatos mosolyú fiatalemberre.

- Hogy utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot? – rebegtettem meg pilláimat és már a mellkasához is simultam. Egy lassabb számmal indítottunk, így kellőképpen bemelegedhettem és a partneremmel is fenntarthattam a társalgás szintjét.

- Ha mondhatok ilyet, nagyon gyönyörű ma este – nézett végig tetőtől-talpig ruházatomon, a helyes ritmusból még sem estünk ki. Tapasztalt táncos volt, ezt éreztem minden mozdulatán. Ráhagytam hát, hogy vezessen kénye szerint.

- Ön sem panaszkodhat, a nyaksála első pillanatra szemet szúrt nekem – mosolyogtam rá két nyújtottabb lépés között.

-  Egy a sok közül, szóra sem érdemes – pörgetett meg, majd újra magához húzott.

- Mondja csak, sok bálba jár…? – hagytam függve a mondatot, hátha kisegít.

- Selton, a nevem Selton – álltunk meg a tánctér közepén a zene végeztével, majd kezet csókolt nekem. - És önben kit tisztelhetek? – nézett fel csillogó szemekkel rám.

- Tanya – pukedliztem neki.

- Nos, Tanya, nem, egyáltalán nem járok bálokba. A saját kis birtokomon töltöm időm nagy részét.

- Akkor épp itt volt az ideje, hogy eljöjjön egy ilyen rendezvényre – fűztem bele kezemet a felajánlott karba, mire a legközelebbi hosszú asztal felé nógatott.

- Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkoztam kegyeddel. Puncsot? – nyújtott felém egy pohárkával, amit szívesen elfogadtam.

- Köszönöm – néztem a pohár karimáját elgondolkozva. A visszatükröződése több száz színt elevenített meg előttem. Színeket, amik elágaztak egymástól. Utak voltak, az életem fordulópontjait vetítették elém. Vöröset, ami egyenlő volt az erővel, energiával, hatalommal és szenvedéllyel. Egy csodálatos arc rajzolódott ki belőle, Peter – suttogtam magam elé, de a hangomra helyét háborgó kékség vette át, ami világoskékké szelídült hosszúnak tűnő másodpercek múltán. Így már biztonságot, békességet, védelmet sugárzott felém.

- Valami baj van? Talán rossz az íze? – törte meg a szemembe érkező fényt Selton keze.

- Nem, semmi baj – ráztam meg a fejem. Belekortyoltam az édes italba és hogy bebizonyítsam, igenis jól vagyok, a kelleténél gyorsabban fordultam meg, hogy a táncpartneremet visszahúzzam a kör közepére.

Mondák szólnak róla, hogy az emberek látják a szemük előtt életük utolsó képkockáit. Eddig nem hittem benne, de most bebizonyosodott, hogy a halálfélelem mégis kicsalja a cellájából ezeket az elgyengült emlékeket. A fényképek lepergése után tudatosult bennem, hogy az idő ismét felgyorsult körülöttem. A sikításom betöltötte az egész termet, a zene elhalt, mindenki rám kapta a tekintetét. Dühösen végignéztem a ruhámon, majd önkívületi állapotomnak köszönhetően megemeltem a kezem és felpofoztam az előttem álló személyt, aki kipirult arccal, izzó szemekkel nézett velem farkasszemet. Kezéből a levesestálat úgy engedte ki, mintha legalábbis a megmaradó lé megégette volna kezeit. Pedig ez lehetetlenség volt, mert a ruhámon helyt kapó folyadék kihűlt, ezt méltóképp igazolta libabőrös felkarom. A csörömpölés végeztével magamhoz tértem annyira, hogy keresetlen szavaimmal megillessem.

- Miért nem vagy képes odafigyelni hülye liba! – fújtattam magamból kikelve.

- Én, én csak… - hápogott kitágult szemekkel.

- Te csak mi? – köszörültem tovább a nyelvemet.

- Tanya, nem tehet róla, baleset volt – kelt Selton a védelmére, de én feltartottam a kezem, ezzel elhallgatatva.

- Nem volt elég, ugye? Jól tudod, hogy egy kis senki vagy Peterhez képest, ezért valahogy meg akarsz leckéztetni, hogy ne érezd a kisebbségi érzést, amit a rangod okoz. De tudod mit? Te csak egy felszolgáló vagy és az is maradsz – suttogtam a füléhez hajolva. – Búj meg a sarokban és koldulj száraz kenyeret, mert másod nem lesz – fordultam sarkon, egyenesen a kijárat fele tartva.

- Elmondjam, hogy mit gondolok önről? – kiáltott utánam. A hangja betöltötte a vészt sejtető csendet, mindenki meghökkenve állt a kiborulásom előtt. Először nem akarództam megállni, de mégis megtettem. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, vártam ostoba monológját – Sajnálom! Sajnálom, mert senki sem szereti. Hiába van gyönyörű háza, ha azt nem nevezheti otthonának. Hiába veszik körül emberek, ha ők csak a pénzéért teszik és nem önmagáért. Az egész élete egy előre eltervezett szemfényvesztés, ami egy szép napon kidurran, akár a léggömb és a homokvára szemcsékké válik, amit a koraesti szél elhurcol magával. Nem más az élete, csak egy álom, amit kénye-kedve szerint húzogathat élő bábjátékokkal. És bár lehet, hogy én egy ostoba cseléd vagyok, aki nem érhet fel az úrfi cipőjéig sem, de inkább vagyok ez, mint egy kétszínű, tűzokádó sárkány, aki az összes utat felégeti az előtt a férfi előtt, akit szeret.

- Fogd be a szádat! – csattantam fel.

- Mert különben mit csinál? Megaláz? Vagy még inkább lemegy kutyába? – tette csípőre kezeit. Most rajtam volt a sor, hogy megrökönyödjek. Még egy ember sem beszélt ilyen stílusban velem, de ami a leginkább aggasztott, hogy minden szem rám szegeződött, hogy erre mégis mit lépek. Én pedig visszakoztam, megfordultam és kifutottam a bálteremből, ahonnan a megsemmisítő kacajok üldöztek ki. A szabad levegőre kiérve eleredtek a könnyeim, aminek következtében egy kiálló gyökérben megbotlottam, egyenesen egy vizes pocsolyába esve. Vadászból áldozattá lettem.

Hát így történt, soha többé nem szunnyadt el az a fránya telihold…

Igazán tetszetős novellát hoztál ki a sztoriból. De ha ezt nem nézem kivetni valót is csak, annyit találok benne, hogy maga a történet egy kicsit talán lapos volt, az igazi sablonos, de a szép nyelvezettel, amit használtál, azért valamennyire tudtál javítani a megbélyegzett általánosításon. A helyesírásodban nem találtam túl nagy hibát, volt, ahol lehagytál egy-két ragot, de igazság szerint nem sok helyen. A karakter személyisége igazán kidolgozott és jellemes volt. A bűnt is megtaláltam benne szóval kivetni valóm nem sok van..XD. Gratulálok!