Suzan novellája

Álomból valóság

Aznap este a szobámban ültem. A teljes nyugalom járta át a lakást, néha, néha egy riasztó verte fel a csendet a szomszéd utcában..

Magam elé bámultam, cigarettára gyújtottam, és a reményről elmélkedtem.

Ezer gondolat és kérdés futott végig a fejemben. Mi van akkor ha minden amiben hittünk egyszerűen a semmibe vész, ha a valóság szétzúz mindent?

Hogy állunk majd megint talpra?

Megéri bizakodni?

Aztán eszembe jutott, mikor még kislány voltam, volt egy macskám. A legszebb macska volt a világon. Negrónak hívtam.

 De egy nap nagyon beteg lett..imádkoztam, hogy gyógyuljon meg, de nem így történt, a kismacskám nem gyógyult meg. Emlékszem napokig sírtam.

Ő volt az egyetlen barátom, nem volt nekem senki más. Most se nagyon van ez másképp, bár most még macskám sincs.

Aztán eszembe jutott az is, mennyi nagy dolgot akartam véghezvinni, és a nagy részéből nem lett semmi. De idővel rájöttem, hogy vannak szerepek amiket nem nekem kell eljátszanom.

Na igen, és ott volt ez a szerelem dolog is. Valami szánalmas mosoly hagyta el a számat.

Jaaj hányszor, de hányszor estem áldozatul..Azt hittem én vagyok a legboldogabb ember a világon, de aztán megcsaltak, hazudtak, megaláztak, összetörték a szívem.

Akkoriban úgy gondoltam soha többé nem akarok szerelmes lenni. Persze nem így lett.

A magam fajtának tényleg csak ennyi jutott? Karrier..megvan mindenem, és mégsincs semmim.

Néha jó lenne kilépni ebből a világból, és csak sodródni messze, nem foglalkozni azzal, hogy mi lesz holnap.

Még mindig ott ültem, szinte mozdulatlanul. A szellő lengette a függönyt. Éreztem az eső illatát. Régen ezt is szerettem.

Most inkább azon aggódok, hogy huzatot kapok, fájni fog a fejem..nem bírom!

Az írógépemre pillantottam..három hónapja semmi. Nem írtam le azóta semmit.

Úgy éreztem az életem egyszerűen szürkévé és elunttá vált. Azt hiszem aznap éjjel egy kicsit meghalt bennem valami.

*      

                                                                            

Fényképezőgép vakuja villant, egy újabb közös kép az írónővel.

-Jaj mennyire unom! Nem szerettem ezeket a rendezvényeket, vagy csak az emberekből volt elegem. Nem tudom már.

A kabátomért nyúltam, felöltöztem és itt hagytam ezt a helyet.

Haza felé indultam, átverekedtem magam a tömegen, a fényképezők fényétől úgy éreztem megvakulok.

Elég!..kiáltottam volna el magam, de nem tettem. Féltem? Nem tudom.

Szakadni kezdett az eső, de most ez sem hatott meg különösebben. Haza akartam érni minnél előbb.

Egy kellemes kis környéken laktam, egy lakótelepi házban. Kicsi volt ugyan, de ízléses.

-Végre itthon. Itt legalább csönd van. Talán túlságosan is.

A bárszekrényhez mentem, és a Tequilás üvegért nyúltam. Töltöttem, lehúztam, majd ugyanezt még kétszer. Kell valami amitől majd jól alszom.

De aznap éjjel nem tudtam aludni.

Hát így kerültem én az íróasztalomhoz, és estem nagy gondolkodóba.

Karrier, pénz, csillogás, érdekbarátságok, ez volt nekem a legfontosabb. De ezen kívül nem volt nekem semmi más.

Kezembe vettem az aznapi újságot és olvastam valami ócska sztorit. Valakivel már megint összehozott a média. Vicces. Ezeken mindig mosolyogni szoktam, de most nem ment, szánalmasan éreztem magam. Azt kívántam bárcsak igaz lenne mert rájöttem, hogy egyedül maradni a világon a legrosszabb. Lehúztam még egy feles tequilát, és lefeküdtem aludni.

*

Egy tó partján álltam. Tisztán emlékszem milyen gyönyörűen kéklett a vize. Magamat nézegettem benne. Tetszett ahogy a szél lassan mozgatja a vizet, és elmossa az arcomat.

Apró lépteket hallottam, megfordultam és egy csöpp kis teremtmény állt előttem. Egy üveg golyót szorongatott.

Kezet nyújtott felém és így szólt. - Gyere velem.

Megérintettem. Furcsa érzés volt. Nem tudtam ki ő, hova fog vinni, de abban a pillanatban nem éreztem félelmet.

A part mellett egy kis rét volt, tele virágokkal, és olyan zöld fűvel amit talán még nem is láttam soha.

Egy padhoz vezetett, leültetett, majd így szólt:

- Ha valamink elkallódott, legyen az bátorság, hit, szeretet vagy bármi az azt jelenti, hogy nem tudjuk, hová raktuk el. Vagyis tűvé kell tenni érte mindent, ott is, ahol azt gondoljuk, úgyse lehet. Főleg ott!

A külső tényeket nem változtathatod meg, azok ott vannak... De ahogy te viszonyulsz az életedhez, a mindennapokhoz, az már rajtad múlik.

Tessék itt ez az üveggolyó, ez a jóra való restséget hordozza magában. Azt szeretném ha összegyűjtenéd mind a hét üveggolyót, és megszabadulnál tőlük örökre.

Ha ezt megteszed, az első már meg is van.

- Gyűjtsem össze, hogy aztán örökre megszabaduljak tőle? Ezt nem értettem.

És akkor eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.

Kinyitottam a tenyerem és az üveggolyót néztem. Nem értettem mi történik velem...

Felriadtam, vert a víz, mintha lázas lennék. Hideg zuhanyt vettem, felöltöztem.

A reggeli kávémat kortyolgattam, és ezen a különös álmon gondolkodtam. Annyira valóságosnak tűnt, és mégse. Az a hely, az a táj, az a nyugalom ami ott van.. Szeretnék oda visszamenni. Kérdéseket feltenni, magyarázatot kapni az egészre, hogy miért történik pont velem ez.

Hirtelen bekapcsolt a rádió, ez kicsit megzavart. Amint az ember kicsit ébredezni kezd a világ összes nyavalyás gondja megszólítja. Nem akarom még! 

*

A sarki boltba indultam,

Általában nem én szoktam bevásárolni de most késztetést éreztem hogy emberek közé menjek, hogy lássam a világot ami körülvesz, megértsem őket. De azt éreztem nem is vagyok magamnál, nem volt valóságos, nem találtam a helyemet. Ezen a csöpp kis teremtményen gondolkodtam, és azon amit mondott nekem. Annyira elgondolkodtam hogy észre se vettem a felém száguldó autót, ami csak jött felém és én nem tudtam megállítani nem tehettem semmit, el fog ütni, megfogok halni.

Mentőautó szirénáját hallottam, próbáltam kinyitni a szemem, de nem tudtam. Körül akartam nézni mi folyik itt, de csak hangokat hallottam a távolból, egyre hangosabban.

Meghaltam? Hol vagyok? Ennyi volt az én történetem?

Feküdtem, éreztem a fű illatát. Feküdtem ott, és felfelé bámultam. Kacagó lányok táncoltak körbe-körbe. Tetőtől talpig vörösben voltak, és  kiabáltak valamit. Elöszőr nem értettem, de aztán rájöttem, hogy ez valami dal akar lenni. Még mindig kacagnak és bájolognak egymással.

-Kik ezek a nők? Mit keresek én itt?

Egy hölgy jelent meg mellettem, felsegített, és mesélni kezdett. Ő más volt mint a többi, fehér földig érő ruhát viselt. Arca, hófehér volt, tekintete megnyugtató.

- Ezek a nők, ez mind a te kielégületlen kéjvágyaid, mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthető ki és minden egyes újbóli megjelenésnél egyre többet kíván. Ezek benned vannak, és nem tudsz szabadulni tőlük. Válaszolj nekem őszintén mennyi férfi volt az életedben?

Gondolkodóba estem, de nem válaszoltam..

- És mennyivel volt rendes kapcsolatod? Ami nem csak érdekről, hamis vágyakról, kielégülésről szólt. Voltál már igazából szerelmes?

- Én nem, nem hiszem...

Magához ölelt és én éreztem, hogy megkönnyebbülök, és láttam amint egyenként esnek össze válnak semmivé a táncoló kéjvágyaim.

Erősen szorítottam Őt. Egy pillanatra magamba szívtam az illatát, majd elengedtem.

- Fogd ezt az üveggolyót. Megérdemled, most már tudod mit kell tenned.  És akkor elillant, csak az illatát hagyta itt magából.

*

Mire kinyitottam a szemem egy piacon találtam magam, úgy éreztem mintha időutazó lennék. És csak lépkednék egyik világból a másikba.

Hangzavar volt, nem értettem az embereket, mindenki kiabált és mondta a magáét.

- Friss paprika paradicsom!

- Tessék csak, nálam van a legízletesebb szalonna.

- Csak ma, egyet fizet kettőt vihet.

Mintha háborúznának, mindenki a megélhetésért küzd, egymás elöl csábítják el a vevőket. A kapzsiság az irigység és az önzőség uralja ezt a helyet.

Akárhova néztem, ezt láttam. Valaki megkopogtatta a vállam megfordultam. Egy kis termetű ember állt előttem. Idős volt, remegő kezében egy kis tasakot szorongatott.

- Drága, elmesélek neked egy történetet, hogy te soha többé ne legyél ilyen mint ezek az emberek.

Megfogta a kezemet és mesélni kezdett:

- Tudod lelkem, régen nem voltak ilyenek az emberek, nem volt irigység, nem volt kapzsiság, nem volt önzőség. Csak a tiszta és őszinte szeretet volt mindenkiben, egyenlőek voltak. És a jó akarás hajtotta őket, Nem volt enyém vagy tied. De élt nem messze tőlük egy gonosz ember aki megakarta ezt változtatni, és uralni az egész világot. Mindig csak nevetett ezeken az embereken, hogy szánalmasak, és hogy nem is tudják igazából mi a boldogság. Míg egy nap ez az ember gonosz tervet eszelt ki az ott élők ellen. Egymás ellen akarta fordítani őket. De ennél sokkal nagyobb katasztrófát csinált. Annyira kellemetlen és fülsüketítő kacagásba kezdett hogy kacagása ezek darabra tört és szanaszét gurult a földön..Az emberek nem értették, azt hitték valami csoda ez. Összegyűjtötték hát a darabokat, és hát azóta van, hogy minden emberben ott lakozik a bűn, és ezért nem tudunk tőle egykönnyen szabadulni.

Ezzel a történetét befejezte, és kezembe nyomta a tasakot.

- A Te feladatod hogy megszabadulj ezektől a bűnöktől, örökre.

- Hogyan is tudnék megszabadulni ezektől a bűnöktől, ha egyszerűen ezek már rég belénk ivódtak, ezzel születünk meg, és ezzel hagyjuk itt ezt a világot.

De ő csak rám mosolygott, elengedte a kezem, és odébb állt.

*

Tétlenül álltam ott. Gyerekek rohantak  felém, nagyon sokan voltak, éhesek és láttam hogy engem akarnak. felakarnak falni. Nem volt időm gondolkodni. Tépték a ruhám belém eresztették apró körmüket, fogaikat éreztem a húsomban.

Sírni tudtam volna a fájdalomtól, de nem, felkiáltottam!

-Csak ez telik tőletek??Ezért jöttetek ide? Enni. Engem felenni. Piócák! Csak arra vártok hogy elpatkoljak! Márpedig én egyelőre nem óhajtok meghalni..nem vagyok hajlandó csak azért kimúlni ebből a világból hogy örömet szerezzek nektek!Sokkal erősebb vagyok mint ahogy azt ti gondoljátok!

És akkor elhittem, tényleg elhittem hogy bármire képes vagyok. Eltűntek, mind eltűnt örökre. Mérhetetlen harag volt bennem, hogy eddig mi volt velem, miért csak most jöttem rá hogy az élet igazából szép is tud lenni ha teszünk érte. És miért nem értettem én ezt eddig, miért voltam ilyen vak?

De aztán rájöttem, hogy igazából nem tehetek róla, emberek vagyunk hibákat követünk el. De megkell adni magunknak azt a lehetőséget, hogy felismerjük ezeket a hibákat és újra talpra tudjunk állni. Tiszta lappal induljunk el. Meg kell tanuljam önmagamat, és másokat tisztelni, meg kell tanuljak önzetlenül szeretni. Meg kell tanuljak, úgy szeretni valakit ahogy eddig még sose mertem.

Ahogy ezek a gondolatok végigfutottak a fejemben, elmúlt a harag. Büszkeséget éreztem..büszke vagyok magamra, hogy felismertem a hibáimat, és úgy élhetem az életem ahogy azt kell..

- A harag rossz tanácsadó, de a büszkeség még rosszabb!Csak ha próbára tesznek, jössz rá, ki is vagy igazából, és csak ha próbára tesznek, jössz rá, ki is lehetnél. A személy, aki szeretnél lenni, már létezik valahol, ahova kemény munkával és hittel eljuthatsz, ha nem félsz attól, ami rád vár.

- ki az? Néztem körbe, de nem láttam senkit. Ezt én mondtam volna? És akkor abban a pillanatban értettem meg az egészet...

 Leszek én még nagyon boldog, de tudom, hogy  lesznek szomorú percek is az életemben, de remélem majd tele leszek jóval, erővel, és kitartással. Remélem látok majd olyan dolgokat amiért megállok majd egy percre hogy megcsodáljam. Remélem tud ez a világ még újat mutatni nekem. Remélem találkozom majd olyan emberekkel akik másként látják a világot, és remélem lesz lehetőségem tanulni tőlük. Remélem érzek majd olyat, amit eddig még sose éreztem. Remélem engem  is megtalál majd a szerelem és remélem lesznek igaz barátaim. Remélem.

A sírás fojtogatta a torkom, és hirtelen úgy tört ki belőlem mint előtte még soha. Végigfolyt arcomon a könny, és a földre érve apró üveggolyóként gurultak el és váltak semmivé..

Megszólalt valami zene, becsuktam a szemem és hallgattam:

És akkor felriadtam, otthon voltam, a lakásomban. Ijedtem néztem körbe, próbáltam elhinni hogy ez igaz.

De igaz, tényleg itthon vagyok. és élek nem haltam meg, ez csak álom volt..de én tudtam ám, hogy sokkal több volt ez annál..

Az írógépemhez ültem, és írni kezdtem. Tudtam hogy nekem itt és most ezt meg kell írnom...de már nem magam miatt...azoknak az embereknek szánom akikben még nincs elég erő ahhoz megértsék saját magukat.

Aznap este a reményről elmélkedtem...és már csak az írógépet lehetett hallani, hosszan, hosszan ahogy a billentyűket ütöttem.

Ez egy igazán összeszedett és remekül megszerkesztett novella volt. Először azt hittem, hogy majd zavaros lesz az állandó lépkedések miatt

azonban ez nem így történt. Nagyon jól sikerült és tetszett. Elég sok hiba van benne, ami nem igazán elrontja a novellát.

Pl. elöszőr – először (azért említem, mert ez volt a legszembetűnőbb) Egyébként sok helyen lemaradt a vessző, a pontokkal is baj van. Néhol szerkesztési hiba is előfordul. Ne használd olyan sokszor a „volt”-ot!!! Helyettesítsd más szavakkal, sokkal jobb lesz hidd el! Nem tekintve ezt a csekély hibácskát, igazán jó művet olvashattam. Nagyon gratulálok!