Rose Woods novellája

Rose Woods – Harag

(novella)

Ethan érezte, ahogy a harag szétárad benne. Üdvözölte a régóta jól ismert érzést. Több évszázada már, hogy társa volt mindennapjainak a bosszúvágy táplálta, parttalan düh. A szerettei elvesztése miatt érzett vigasztalhatatlanság okán született tehetetlen kín. Az elégtétel kutatására kényszerítő végtelen erő. A vágy, hogy teljesítse az ígéretet, amit szülei sírja fölött tett: egyszer bosszút áll.

A harag is jól ismerte ezt a testet. Volt idejük összeszokni. Kéjesen nyújtózkodott el benne. Illett rá, mint egy kényelmes ruha, amit mintha csak rá szabtak volna. Otthon volt benne. Biztonságban. Létét nem fenyegette holmi megbékélés.

A több mint háromszáz év alatt megnőtt ugyan, meghízott, mégis tökéletesen elfért a régi testben. Hordozója vele cseperedett kisfiúból, felnőtt férfivá. A haragja is egy felnőtt férfié volt immár. Egy megszállotté, aki kíméletlenül űzte áldozatait hosszú időn át, egyiket a másik után megtalálva, míg elért ehhez az utolsóhoz. Nemsokára vége lesz. Beteljesíti a küldetését.

Nézte a nőt. Szép volt. Karcsú, csinos. Hosszú fekete haját egyszerű lófarokba fogta, az erős szél azonban még így is a szemébe fújta. Többször megrázta a fejét, hogy ismét a háta mögé kényszerítse a dús copfot, de az – mintha csak önálló akarattal rendelkezne –, fütyült gazdája parancsára.

Még a nevét is tudta: Helena. Szép név. Kár, hogy ő viseli. Az utolsó leszármazottja azoknak, akik megölték szüleit a kút titkáért.

A dühe soha nem volt még ilyen erős, ilyen lángoló, mint most. A harag számára, feltámadása óta először, túl szűk volt a hely. Arra készült, hogy szétrepessze Ethan testét, hogy azután akadálytalanul árasszon el mindent a közvetlen közelben, és pusztítson vég nélkül. Megsemmisítsen minden élő, és élettelen dolgot, amit csak a férfi keze elért.

Látta, hogy a lány idegesen pillant körbe. Mintha csak tudná, hogy figyelik. Ethan lehunyta a szemét, nehogy a benne izzó gyűlölet égetését valóban megérezze a másik.

Hamarosan vége – ismételgette, mint egy mantrát. Hamarosan véget ér. Beteljesíti a küldetését.

Soha nem fogja elfelejteni a látványt, ami akkor tárult a szeme elé, mikor hazaért. Anyja, és apja is a kút mellett feküdtek, élettelenül. Apja kezében kard, de a túlerővel szemben tehetetlen volt. Legyőzték.

Az anyja is halálos sebet kapott, de utolsó leheletével még Ethan fülébe súgta a tettesek nevét. Öten voltak, akik az élet vizét el akarták orrozni. A vizet, amit ha a halandók ittak, nem öregedtek meg, és ami halálos sebeket gyógyíthatott. Kár, hogy a szüleinek már nem használt. Talán, ha hamarabb érkezik…

Akkor megesküdött, hogy nem nyugszik addig, amíg fel nem kutatja az utolsó tettest is, vagy ha ő nem él, hát a leszármazottját.

Ott, a kút mellett ülve, halott anyjával a karjában érezte először a haragot, ami az évszázadok alatt egyedüli társa volt.

Ethan magához vett annyi vizet, amennyit elégnek talált a küldetése teljesítéséhez. Lám, jól gazdálkodott. Itt volt a szeme előtt az utolsó leszármazott, és neki még mindig volt egy üveg vize.

A kutat megsemmisítette, miután a szüleit eltemette. Nem férhetett hozzá többé senki.

Hagyta az időt múlni, míg huszonöt éves nem lett. Erős, felnőtt férfi, számos harcművészet ismerője, a fegyverek szakértője. Csak ezután kezdte el inni a vizet.

A támadók nem tudták, hogy időnként újra inniuk kell belőle, ha az öregedést továbbra is késleltetni akarják. Mikor rájöttek, már késő volt. Nem nyertek mást, mint néhány évet. Ezért a pár rövidke évért kellett meghalniuk Ethan szüleinek.

Az emlékek hatására a harag még inkább lobogott, égette a férfi testét. De nem bánta. Tudta, hogy közel a megnyugvás.

Tovább tüzelte a dühét. Visszagondolt a hosszú évekre, amelyek a bosszúval teltek el. Az első három férfit elég könnyen megtalálta. Egyikük reszketeg öregember volt már, mikor rálelt. Hallott két társa szörnyű sorsáról, és bujdosott, nehogy a halál őt is utolérje. Ethan persze így is a nyomára akadt. Mikor az életéért könyörgő aggastyánt nézte, elbizonytalanodott egy pillanatra.

De a haragja nem tűrte a megbocsájtást. Nem hagyta kegyelmezni. Tombolt, dühöngött, és csak a vér tudta lecsillapítani.

A negyedik és ötödik férfi meghalt, mire a lakóhelyükre bukkant. Az egyiknek nem volt utódja, a másiknak viszont a fiát sikerült megtalálnia, és őt sem hagyta menekülni. Fizetnie kellett az apja bűneiért. Csak úgy, mint az ő gyermekének, a szeme előtt sétáló lánynak, Helenának.

Ethan hosszú, határozott léptekkel indult el felé. Az utolsó ember felé, aki a haragját táplálta.

Már majdnem utolérte, mikor a lány meghallhatta, hogy követi, mert megállt, és felé fordult. Ethan abban a pillanatban megtorpant.

Messziről is jól látta, mennyire szép Helena. De közvetlen közelről bájos arcába, sötétbarna szemébe nézni, egészen lenyűgöző volt. Hogy alkothatott a természet ilyen tökéletes szépséget abból az anyagból, amit az a gonosz, alattomos ember ráhagyott? És ő vajon hogy is pusztíthatná el?

Helena szeme olyan volt, mint a selymes étcsokoládé. Az a szín, amiről nem lehet eldönteni, hogy fekete-e, vagy barna, mert mindig másmilyennek látszott, akárhányszor csak belenézett. Fehér bőre éles ellentétben állt fekete hajával, és ezzel a meghatározhatatlan színű, ámde gyönyörű, sötét szempárral.

A haragja újra fellobbant, és felülírta a csodálatot. Még közelebb lépett a lányhoz.

Ethan nézte, ahogy a kíváncsiság átadja a helyét az arcán a rettenetnek, amint a felé közeledő óriási férfit nézte.

Tudja, hogy miért vagyok itt – villant át az agyán. – Tudja, hogy bántani akarom. Mindjárt sikoltozni kezd.

De nem tette. Helena rémülten, sápadtan, ám szilárdan állt előtte. Nem törődött a kezéből kihullott csomagokkal. Szemét a férfi sötétkék íriszébe mélyesztette, mintha onnan akarná kiolvasni a választ, hogy mit akar tőle ez a hatalmas, fenyegető, halálosan gyönyörűséges, napbarnított idegen.

–   Ki vagy te? – kérdezte.

Ethanre egy villámcsapás erejével hatott a hangja. Úgy érezte, mintha jeges lelkét érintette volna meg egy meleg, óvatos kéz.

A szíve, a teste a harag tüzében égett már hosszú évek óta, de a lelke megfagyott ott, a szülei holtteste felett. Egészen eddig hideg is maradt.

Ám a lány hangja valamit művelt vele, és a kemény jégpáncél olvadozni kezdett.

Mi a csuda történik velem? – töprengett rémülten. Mert ez az enyhülés legalább annyira megrémítette, mint amennyire a jól ismert harag megnyugtatta.

–   Te vagy az, aki megölte az apámat – sóhajtotta a szavakat, és Ethan megdöbbent, mikor saját haragját látta fellobbanni a lány szemében. Ugyanazt az izzó, végtelen, fájdalmas dühöt.

Hát, persze. Hisz ő ugyanazt tette a lánnyal, mint amit vele tettek azok az emberek. Megfosztotta az apjától.

Nem tudott úrrá lenni a megrendülésén, mikor rájött, hogy ugyanolyan önző okokból ölt. A bosszú jogán, haragtól vezérelve.

–   Miért? – kérdezte a lány. – Mit ártott ő neked? Hisz a legjobb ember volt a világon.

Ethan nem tudta, mit feleljen. Tényleg csak az volt Helena apjának a bűne, hogy egy becstelen ember fiaként született a világra. És az apák bűnei visszaszállnak a fiaik fejére. Nem igaz?

–   Engem is megölsz? Valamiért, amiről még csak nem is tudok? Essünk túl rajta! Csak először áruld el, hogy miért kell meghalnom!

Ahogy Helena haragja nőtt, úgy vált semmivé az övé. A lány minden egyes szava egy-egy ökölcsapás volt az gyomrába. Dühe meglegyintette őt, szinte csípte a bőrét.

Nézte kigyúlt arcát, indulattól kavargó szemét, és önkéntelenül kinyújtotta felé a kezét, mire Helena hátrálni kezdett. És még mielőtt meggondolhatta volna, hogy mit fog mondani, már ki is buktak belőle a szavak.

–   Ne félj! Nem akarlak bántani.

A lány arcára kiült a döbbenet, és Ethan is meglepődött a saját ígérete hallatán. De amikor tudatosult benne, hogy ez az ígéret nagyon is őszinte volt, még inkább elcsodálkozott.

Már valóban nem akarta bántani a lányt. Nem akarta már a bosszúját beteljesíteni. Az már évekkel ezelőtt megtörtént, mikor az utolsó támadó is kilehelte a lelkét.

Ugyanakkor most már tudta, hogy ő sem jobb náluk.

–   Akkor miért követtél? – kérdezte Helena.

–   Mikor utánad indultam, még nem tudtam, hogy így fogok érezni – válaszolta a férfi őszintén, mire Helena arcából ismét kifutott a vér.

–   Mi a neved? – kérdezte, miután valamelyest összeszedte magát.

–   Ethan.

–   Az enyém…

–   Helena – vágta rá a férfi, és az ő szájából valahogy egészen másképp, különlegesen, dallamosan hangzott a szó, mint egyébként.

–   Rendben Ethan. Tartozol nekem egy magyarázattal.

–   Nem tartozom senkinek semmivel – vágta rá, és ismét feltámadt benne a jól ismert dühödt érzés. Máris megtöltötte keserűséggel a száját, elűzve onnan a lány nevének kimondása után maradt jóleső édességet.

De ez az érzés már idegen volt. Nem az a düh, ami gyerekkora óta mardosta. Ez rossz volt, mert nem akart haragudni a lányra.

–   Muszáj leszel valami magyarázatot adni, ha nem akarod, hogy hívjam a rendőrséget – erősködött a lány, Ethan pedig nem tudott mást tenni, csak mosolygott azon, mennyire naiv. A rendőrség neki nem árthatott. Nem voltak papírjai, nem volt címe, igazából még vezetékneve sem. Hol keresték volna?

A hosszú évek alatt megtanult láthatatlanná válni. Rejtőzködni. Nem! A rendőrség vele szemben tehetetlen lett volna.

–   Oké – mondta mégis, és segített összeszedni a korábban szétszóródott tárgyakat.

A part menti sétány egészen kihalt volt. A szél elűzte a turistákat, és a helyieket egyaránt. Ethan végig a háborgó tengert nézte, miközben elmesélte, hogyan jutott el odáig, ahol épp voltak.

Helena szó nélkül hallgatta. Egyetlen egyszer sem kérdezett közbe. Nem kezdett hitetlenkedni, mikor meghallotta, hogy Ethan az élet vizéről beszél, és azt állítja, hogy több mint háromszáz éves. Nem rohant el sikoltozva, segítségért, rendőrért kiáltozva. Végig nagyon higgadt volt. Hagyta, hogy a férfi befejezze a történetét, és csak utána szólalt meg.

–   És, most mi változott? Miért nem akarsz már a bántani?

–   Eltűnt a harag, amit idáig éreztem – vonta meg a vállát.

–   Hogyan?

–   Nem tudom. Egyszerűen ez történt. Amikor a szemedbe néztem, már nem akartam tovább bosszút állni. Azt hiszem, az már rég megtörtént, csak nem vettem észre, hogy közben teljesen a rabjává váltam a saját dühömnek. Hagytam, hogy uraljon, hogy maga alá temessen, és irányítson évszázadokon keresztül.

Helena csak nézett rá. Nem bélyegezte őrültnek, nem gyanúsította meg, hogy hazudik.

–   Nem hiszel nekem? – kérdezte mégis a férfi.

–   Tudom, hogy igazat mondasz.

–   Honnan? Hogyhogy ilyen könnyen elhiszed?

–   Gyerekkoromban apám nagyon sokat mesélte a nagyapám kedvenc történetét, ami az élet vizének kútjáról szólt. Mindig is csak kitalációnak tartotta, ami az öreg túlságosan is élénk fantáziájának a szüleménye. De igaz volt. Az elsőtől az utolsó szóig.

Ethan ajkai egy néma „ó”-t formáltak, de a meglepetésére nem volt szava.

–   Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte a lány, és a férfi döbbenetére megfogta a kezét.

Ethan nézte az egybefonódott ujjakat. A sajátjait, amelyek hosszúak, és erősek voltak, és a lányét, amelyek vékonyak, hófehérek, és roppant törékenynek látszottak. Érezte, hogy a jégpáncél ismét olvadt egy kicsit.

–   Nekem kell bocsánatot kérnem – felelte néhány perc után.

Hirtelen árnyék vetődött rájuk. Olyan gyorsan termett mellettük a férfi, hogy szinte észre sem vették. A következő pillanatban már egy kést szorított a lány torkához.

Helena arcát elöntötte a rettegés. Szép szeme könyörgéssel volt tele.

Mikor vele szemben állt, dacos volt, és bátor. Most félt.

Lassan állt fel, szemét egy pillanatra sem véve le a férfi kezéről, de tehetetlen volt. Hosszú évek óta most először. A lány élete veszélyben forgott, és itt semmi hasznát nem vette a szinte tökélyre fejlesztett harctudományának. Most nem segíthetett a dühe, ami áthajszolta a hosszú éveken. Most nem maradt más, csak a féltés.

–   Engedd el! – mondta halkan, fenyegetően.

–   Előtte add ide a pénztárcádat!

Szó nélkül engedelmeskedett. Soha nem hagyta volna, hogy kirabolják. Harc nélkül legalábbis. De most bármit szó nélkül odaadott volna, hogy ez az alak elengedje Helenát.

–   Viszem ezt a csini medált is – közölte a támadó, és megmarkolta a lány nyakában lógó apró aranykeresztet.

–   Azt nem! – kiáltotta kétségbeesetten. – Az az apámé volt.

Mielőtt Ethan bármit is tehetett volna, Helena nekifeszült a fogva tartója karjának, és megpróbálta eltaszítani magától. De a férfi sokkal erősebb volt.

A lány elveszítette az egyensúlyát, és egyenesen a késbe dőlt.

Mintha kimerevedett volna az a szörnyűséges pillanat. Helena szeme tágra nyílt. Egyszerre volt benne csodálkozás, fájdalom, és rémület. A férfi elengedte, eldobta a kést, majd futásnak eredt, Ethan pedig az utolsó pillanatban kapta el a lányt, nehogy elvágódjon.

Nézte sápadt, vértelen arcát, és tudta, hogy nem engedheti, hogy Helena meghaljon. Elővette az utolsó üveg vizet, amit a kútból hozott. Sietnie kellett. A lány pulzusát egyre lassabbnak, gyengébbnek érezte. Már a vér sem lüktetett olyan sebesen a sebből. Már alig volt benne élet.

Óvatosan a szájához illesztette az üveget, és vigyázva, nehogy egyetlen csepp is félremenjen, megitatta vele. Közben halkan duruzsolt a fülébe, megpróbálta rávenni, hogy igya meg az utolsó kortyot is. Helena pedig engedelmesen nyelte az élet vizét.

Most már tudta, hová lett a haragja. Vággyá alakult. Mindent legyőző sóvárgássá, hogy megismerje ezt a lányt. Ellenállhatatlan késztetéssé, hogy ha csak egy kicsit is, de jóvátegye a bánatot, amit okozott neki.

Mikor kinyitotta a szemeit, és a csodaszép ét csoki színű íriszt meglátta, már tudta, hogy minden rendben lesz, és mindennek így kellett történnie. Ez volt megírva.

Szinte úgy érezte, hogy a szülei ott állnak a háta mögött. Biztos volt benne, ha megfordulna, láthatná őket. Ahogy nézik őt, ahogy mosolyognak.

Azután a múlt szellemei eltűntek, és nem maradt más, csak Helena és ő.

Végre hazaért. Megnyugodhat. Békére lelhet. Harag nélküli életre.

Csak először még visszaszerzi a lány nyakláncát.

VÉGE

Húúú nagyon jó volt. Bevallom őszintén, az elején egy pozitív érzelem nélküli dühös férfi bosszújáról szóló történetet képzeltem el a leírtak alapján. Valójában nem így történt. Teljes mértékben pozitívat csalódtam. Igazán igényes munkát küldtél el nekem, ami sajnos nem sok jelentkezőre volt eddig jellemző. Igazán gratulálok. Nagyon sikerült meglepned a történettel és bár én folytattam volna még egy kicsit hosszabb véggel. Mondjuk részletesebben elmesélhetted volna a szerelmüket mondjuk néhány hétig (amikor már sokkal jobban ragaszkodott volna a férfi és a nő is egymáshoz), majd történhetett volna valami ehhez hasonló, csattanó. Bár ezek csak olyan tanács félék lennének, de ettől eltekintve igenis nagyon tetszett a történeted. Még egyszer gratulálok!