Diara novellája

Pillanatképek, avagy egy asszony bűnei

„A nők már akkor is féltékenyek a férfira, amikor még nem is szerelmesek belé.”
Voltaire

Sóvárogva figyeltem barátnőimet, ahogy mind sorban megtalálták a nagy Őt, és egyik a másik után férjhez ment és családot alapított. Haley és én maradtunk az utolsó szinglik a bandából, így sülve-főve együtt voltunk, és persze mindent ki- és megbeszéltünk.

– Nem hiszem el, hogy Cathy hozzáment ahhoz a bájgúnárhoz – méltatlankodtam a szokásos szombat délutáni szépítkezési ceremóniánk közben. – Láttad, hogy viselkedett az esküvőn?

– Sam, nem vagy te egy kicsit féltékeny? – nézett rám Haley fél szemmel kikukucskálva a szemhéját takaró uborkaszelet alól.

– Miről beszélsz?! Még hogy én féltékeny! Ugyan mire?

Felháborodásom azonban főleg annak szólt, hogy barátnőm nagyon is rátapintott a lényegre, ami enyhén szólva szíven ütött. És sajnos ezt ő is tudta.

– De bizony – bólogatott, visszabújva a zöldségmaszk biztonságos takarásába –, nincs ezen mit szépíteni. Egyszerűen irigy vagy a boldogságukra. De nem értem, ha ennyire vágysz a szerelemre, miért nem teszel érte? Csinos vagy és fiatal, sütnivalód is van... Egy szavadba kerülne és sorban állnának a férfiak a kegyeidért.

– Az lehet, de hol találok olyat, aki el is vesz?! – sóhajtottam megadóan.

„Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra, -
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.”
Ignatius: Akarom

Elégedetten vizsgálgattam magam az egész alakos tükörben. Most, hogy leadtam azt a néhány kilót, semmi nem állhat az utamba! A fekete szoknya pont annyira volt rövid és szűk, hogy felcsigázza a másik nemet, de még éppen annyit takart, hogy ne süthessék rá a kihívó bélyegzőt. A lila top szabásának – és persze az alatta viselt varázsmelltartónak – köszönhetően a dekoltázsom pillantáscsalogató volt, a magassarkú szandál pedig formás, hosszú lábakat varázsolt alám. Frissen mosott gesztenyebarna hajam lágy hullámokban keretezte szív alakú arcomat, a szokottnál kissé erősebb smink pedig tökéletesen kiemelte zöld szemeimet. Telt, málnaszínű ajkaim minden rásegítés nélkül bűnre csábítottak, így csak egy kevéske csillogó szájfénnyel növeltem a hatást.

– Káprázatos – mosolyogtam a tükörképemre. – Kizárt dolog, hogy Travis elkerülje a csapdámat!

Aznap este a klubban én voltam a sztár. De tényleg! És mindennél jobban élveztem a figyelmet, a bókokat, és legfőképpen Travis simogató tekintetét. Ahogy emelkedett a hangulat úgy lett egyre biztosabb, hogy nem egyedül fogok hazamenni.

– Szia, Samantha! Nagyon csinos vagy ma! – ordította túl a hangzavart, amikor végre vette a bátorságot, hogy megszólítson.

– Kösz, Travis, igazán hízelgő. – Kezemet a karjára helyeztem, és közelebb hajoltam, hogy jobban halljuk egymást. – Te sem panaszkodhatsz.

„Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.”
József Attila: Szerelmes vers

Az autó begördült a lakásom elé, a motor dorombolása elhalt. A labda az én térfelemen volt, és én bolond lettem volna nem kihasználni az alkalmat.

– Bejössz egy italra? – duruzsoltam a fülébe sokat sejtetően, miközben melleim, látszólag véletlenül, a karjához simultak.

Alig léptünk be a lakásba, máris rám vetette magát. Csókolt és simogatott, ahol ért. Úgy éreztem, legalább nyolc keze van, és mind engem becéz. Persze, abszolút nem volt ellenemre. Óh, mióta vágytam már erre. Viszonoztam minden érintést, minden kényeztetést, de ő többet akart, ahogy én is többet akartam. Nem volt megállás. Minden ízünkben remegtünk annyira vágytunk a másikra. A ruhák szinte maguktól kerültek le rólunk, a lepedő felforrósodott meztelenül összekapaszkodó testünk alatt, és a vágy, mely egyre vadabbul emésztett minket, teljesen átvette felettünk az uralmat.

„Sok asszony mindig a nyelve hegyén hordja az igent, csak az alkalmat várja, hogy kiejthesse.”
Móra Ferenc

– Nem veszed észre, hogy te mindig csak kérsz, de soha nem adsz?! – Ordította Travis torka szakadtából. Ritkán jött ki a béketűrésből, de akkor aztán nem kímélt senkit.

– Ez nem igaz! Soha nem kértem tőled semmit! – Vágtam vissza önérzetesen.

– Nem, valóban nem! Igazad van, az a szó, hogy kérlek, még soha nem hagyta el a szádat! Te követelsz!

– Ne beszélj velem ilyen hangon! Csak azért, mert csapdában érzed magad, ne rajtam töltsd ki a mérgedet!

– Ki máson, amikor te csaltál csapdába?!

– Nem kényszerítettelek, hogy elvegyél! – Most már én is üvöltöttem.

– Kényszeríteni, azt nem, a zsarolás a helyes kifejezés! És az még csak a kezdet volt! Aztán jött a nagyobb lakás, az új kocsi, a nyaralás... Te mindig egyre többet és többet akarsz!

„A szerelem a csömörbe hal bele, s a feledés temeti el.”
Jean de La Bruyére

– Drágám, nem hagyhatod így el magad – dorgált meg anyám, megpaskolva a karomat.

– Nem hagyom el magam, anya, beteg vagyok – méltatlankodtam, és rájátszva egy kicsit a fejfájásomra, hunyorogva ernyőztem a kezem a szemem fölé, mintha zavarna az ablakon beszökő fény.

– Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek! – Csattant fel türelmetlenül. – Mikor voltál utoljára futni, vagy, ha már itt tartunk, hány hónappal ezelőtt látta fodrász ezt a madárfészket a fejeden, amit te hajnak nevezel? Így nem tudod megmenteni a házasságodat – folytatta a kéretlen szónoklatot. – Ahhoz, hogy megtartsd a férjedet fel kell emelned a hátsódat és tenned kell érte!

– Jaj, anya, nem kértem házassági tanácsadást! Különben se hiszem, hogy te olyan nagy szakértő lennél...

– Rendben lányom – húzta ki magát sértődötten –, de ne felejtsd el amit mondtam. Könnyen egyedül találhatod magad, ha Travis máshol kezdi keresgélni a boldogságát.

Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály: Ha elhagynál...

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem! – dühöngtem, miközben azt figyeltem, ahogy Travis az ingeit hajtogatja, mielőtt elsüllyesztené őket az ágyon heverő bőröndben. – Mégis mióta tart ez?

– Mit számít az már? – kérdezett vissza csendesen, egy pillanatra sem szüneteltetve a pakolást. – Ne akard elhitetni velem, hogy hirtelen fontos lettem neked.

Csendessége csak még jobban feldühített. Úgy áradt szét bennem a harag, hogy szinte éreztem, ahogy a sejtjeimet átitatja a fekete méreg.

– Na persze, mintha neked olyan fontos lett volna a házasságunk! – fakadtam ki. – Meg se próbáltál tenni érte!

– Sokkal többet tettem érte, mint azt te képzeled, csak még ahhoz is lusta voltál, hogy észre vedd! Ne engem hibáztass, amiért nem sikerült. Kezdetektől halálra volt ítélve. Csak azt sajnálom, hogy nem láttam be már hamarabb. – Lezárta az utolsó bőröndöt, felegyenesedett és végre rám nézett. – Ha jót akarsz magadnak, továbblépsz, és megpróbálsz végre azzal törődni, ami valóban fontos.

Földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul figyeltem, ahogy kisétált az ajtón, elhagyta a házat, beült a kocsiba és elhajtott.

Igaza volt, de az igazság fájt. Muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget. Bár a függönyök és a párnák végképp semmiről nem tehettek, mégis ők váltak pusztító haragom áldozatául.

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Tóth Árpád: Meddő órán

Kinyúlt, XXL-es melegítőben kuporogtam a kanapén, és sajnáltam magam. Az asztalon üres pizzás doboz hevert, a szőnyegen tányér, melyen pár perce még fenséges tortaszelet trónolt. Magamhoz húztam a desszertes dobozt, és anélkül, hogy megnéztem volna, ahogy régen tettem, hogy milyen ízűt sikerült kihalásznom, bekaptam egy bonbont.

Már egy hónapja, hogy Travis elhagyott azért a másik nőért, és én még mindig nem tudtam túltenni magam a házasságom szétesésén. Egy csődtömeg vagyok! Mindenki előre látta, mi fog történni, csak én nem. De hallgattam rájuk?! Dehogy, az túlságosan lealacsonyító lett volna.

Újabb bonbont tömtem a számba, miközben folytattam önkorbácsoló belső monológom.

Csakis én tehetek róla, hogy ide jutottam. Visszagondolva, már az is hiba volt, hogy felötlött bennem a házasság gondolata. Pontosabban az indok volt hibás. Minden lépésem hibás volt! Hiszen mit tettem?! Irigy voltam a barátnőimre, és eldöntöttem, hogy én is akarok egy férjet. Addig kínoztam a testem, míg ki nem hoztam magamból a legjobbat. Mintha bizony a külső lenne a legfontosabb... Aztán kiszemeltem magamnak Travist és szépen csapdát állítottam neki. Ez volt a legszörnyűbb tettem mind közül. Ocsmány dolog volt elhitetni vele, hogy terhes vagyok. Persze nem voltam boldog. Mitől is lettem volna! Az egész csak egy színjáték volt. Szegény Travis! Egyre másra teljesítette mind lehetetlenebb kívánságaimat, és nem is sejtette, hogy kínomban követelőzök, hátha megtalálom végre, ami boldoggá tesz. És amikor nem sikerült, magamba roskadtam és a kisujjamat se mozdítottam, hogy jobb legyen. Jól tette, hogy elmenekült... Én mégis haragudtam rá... Most pedig itt ülök, falom az édességeket, és sajnálom magam... Hát ember az ilyen?!

Hát ez egyszerűen fenséges volt. Lehet úgy fogalmazni, hogy faltam a szavaid, mint az utolsó bekezdésekben a mesélő a bonbont. Igazán megnyerő volt a számomra, hogy ilyen módon jelenítetted meg a bűnöket, nagyon ötletes és gazdag elgondolás volt. Kivetni valót nem igazán találtam benne a helyesírás jó, a szerkezettel sincs hiba. Nem tudok mibe belekötni. Igazán impozáns, megnyerő, ötletes és „sorolhatnám a jó tulajdonságait” novellát olvashattam. Ja és még annyi, hogy véleményem szerint tökéletesen illetek az idézetek. Tetszett nagyon! Gratulálok!