Angyal novellája

Életeken át

A harag a legtehetetlenebb indulat. Semmi hatása arra, aki okozza, ám jobban bántja azt, aki érzi, mint azt, akire irányul.

Carl Sandburg

Ennél rosszabb már nem lehet – gondoltam ezt magamban fél órája, amikor elindultam otthonról az erős szélben. Szoknyát és magassarkú cipőt vettem, hogy jól nézzek ki a megbeszélésen – amire nem is jött el az ügyfél. Miután beértem az étterembe, az egyik pincér szólt, hogy az asztalfoglalásunk törölték, és Mr. Thomas elnézésemet kérte, amiért nem tudott ő személyesen szólni nekem, de már nem volt ideje külön telefonálni. Viszont, miután elindultam hazafelé az étteremből rájöttem, hogy tévedtem. Lehetett még rosszabb. Mintha dézsából öntenék, hirtelen lezúdult az eső az égből, én pedig ott maradtam az úton, mint egy ázott macska. Még csak egy esernyő se volt nálam! Ilyen az én formám…

Viszont, ha már erre járok – jutott eszembe, mikor elhaladtam az egyik kisutcába vezető forduló előtt -, megnézem azt a boltot, amiről barátnőm olyan sokat mesélt nekem, és ahonnan szándékomban állt megvenni a születésnapi ajándékát.

Catherine oda van az ezoterikus dolgokért, én pedig ki vagyok, hogy az újtába álljak? Plusz a japán és kínia kultúrát sem veti meg, úgyhogy úgy döntöttem szétnézek a boltban, hátha találok számára valami hasznos dolgot. Szerencsehozó talizmánt vagy szerelem hozót vagy bármit – bár az előbbi nekem se jönne rosszul. Ugyanis a sors elég szerencsétlen karmával áldott meg. Amit csak tudok, elrontok. Vegyük példának okáért ezt a vacsorát, amit lemondtak. Lefogadom, hogy ha nem én, hanem valamelyik másik munkatársam lett volna beosztva, akkor biztos eljön az ügyfél. De nem, mivel engem küldtek, és mert én én vagyok, így természetesen az egész dolog csúszott. Vagy épp elúszott, mert már nem is akar velünk tárgyalni Mr. Thomas. Szóval, kezd elegem lenni abból, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.

Befordulva a kisutcába meg is láttam a boltocskát, amit kisebb tábla hirdetett: Gyógyfüvek és talizmánok boltja. Első ránézésre inkább néztem volna patikának, mint különböző talizmánokkal és gyógyfüvekkel kereskedő helynek. És szerintem a névválasztás se volt épp fantáziadús, de legalább az ember megtalálja a helyet, amit keres.

Gyorsan átszaladtam az út másik oldalára még a szembejövő kocsi előtt, és ugyan azzal a lendülettel be is nyitottam. Az ajtó fölé szerelt csengő lágyan csilingelve jelezte az érkezésem. A pultnál nem állt senki, így nem nagyon akartam bemenni, nehogy a végén még rám fogják, hogy esetleg loptam valamit.

– Hahó – kiáltottam el magam először kissé bátortalanul, másodjára viszont már erőteljesebben csengett a hangom.

A pult mögött lévő fagyöngyökből készült függöny hirtelen szétnyílt, és egy alacsony idős nő lépett ki rajta. Őszülő, göndör haját egy zöld kendővel hátrafogta, jobb fülében egy madártollakból készült fülbevaló lógott. A ruhája szintén zöld volt, bár sötétebb, mint a fején lévő hajpánt szerepét betöltő anyagdarab, és tóga-szerűen át volt vetve a vállán az egyik fele. Az arca kissé ráncos volt, és maga az egész nő látványa figyelemfelkeltő, és kicsit… boszorkányos.

Lassan kicsoszogott a pult mögül, és megállt velem szemben alig pár centire. Hunyorogva felnézett rám, én pedig rájöttem, hogy egészen attól a pillanattól, mióta kilépett a hátsó üzletrészből, eddig a pillanatig lélegzetvisszafolytva figyeltem minden ténykedését.

Egyik kezével benyúlt a ruha lelógó részébe, és szinte oldalra dőlve kotorászni kezdett. Érdeklődve, egyre jobban felhúzódó szemöldökkel figyeltem mit művelhet, amikor eddigi koncentráló arckifejezése megváltozott, és boldogan előhúzott egy szemüveget a ruhája rejtekéből. Feltette az orra hegyére, és körbenézett a boltban, majd elfintorodva levette és alaposan megtörölgette a ruhájában. Miután ezzel végzett újra felvette a körkeretes okulárét, és boldogan elmosolyodott, majd egy határozott mozdulattal feltolta az orrnyergére.

A földet kémlelve újra rám pillantott – jobban mondva az elázott magassarkúba bujtatott lábfejemre – és felfelé haladva végignézett csapzott ruházatomon. Az arcomhoz érve mindkét szemöldökét csodálkozón felemelte, de ez nem tartott sokáig, mert a következő pillanatban rafasz fény gyúlt élénkzöld szemeiben.

– Szervusz, Kedveském! Már azt hittem nem is jössz el Muriel mamához! – kiáltott fel boldogan, és mintha régen látot ismerőse lennék, megölelt.

Én viszont úgy álltam ott, mint egy fadarab, a meglepetéstől a szám egy picikét elnyílt. A néni észrevette merev tartásom és hátrább lépett tőlem, majd egy határozott mozdulattal az állam alá vágva becsukta a szám. Fogaim fájdalmasan koccantak össze.

– Ne tátsd a szád, a dolgok így nem oldódnak meg! – kiáltott fel dühösen, és korábbi csoszogását meghazuttolva rövid lábain szinte berohant a pult mögé és kotorászni kezdett. – Tudom én, hogy miért jöttél Muriel mamához! – kiáltott fel, és hirtelen eltűnt.

Ha nem lettem volna ennyire meglepődve, elnevettem volna magam, hisz a nénike ki se látszott az alacsony asztal mögül. Csak a motozását és a méltatlankodó motyogásait lehetett hallani. Közben megfordult a fejemben, hogy talán haza kellene mennem és a boltot az elkövetkezendőekben nagy ívben elkerülni, de ha már ott vagyok, szétnézek. A néni úgy is el lesz egy darabig…

A kis üzlethelyiségben körbe plafonig érő fapolcok sorakoztak, rajtuk kölünböző füstölők, ékszerek; voltak aranyos kis figurák is, amik elég jól néztek ki; fából kifaragott szobrok és még sorolhatnám. Már az egészet körbejártam, és úgy döntöttem, hogy az egyik gyertyát veszem meg, amibe zsájalevelek és virágok voltak beleszórva, amikor a hátam mögül éles kiáltás hallatszódott:

– Megtaláltaaaam!

Muriel néni boldogan kijött a pult mögül, és valami zacskóba csomagolt dolgot szorongatott a kezében.

– Tudja, már előre elkészítettem magának, mert tudtam, hogy jönni fog az egyik esős napon. De mostanság annyi esős napot látni, hogy nem tudtam megállapítani melyiken fog betévedni ide. Ezek a fránya eső istenek – rázta meg a fejét nemtetszését kifejezve. – De midegy is, a lényeg, hogy itt van. – Megragadta a kezem és belenyomta a zacskót. Egy golyó alakúra összecsomagolt valami volt benne, de nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi is lehet az. – Ha hazaér, tegye bele egy tálkába, gyújtsa meg és a füstjét beszívva, ha elalszik, meg tudja élete nagy kérdésére a választ – mondta titokzatosan. – Ha pedig megtudja, mi az és tenni is akar ellene, akkor jöjjön el hozzám, és ketten majd mindent kitalálunk.

Ezután hátat fordított nekem, és amerről jött, arra távozott.

Összezavarodottan néztem utána, aztán magamra is rácsodálkoztam. Furcsa volt, hogy mialatt a nénike itt volt egy mukkot se szóltam. Pedig általában szólni szoktam az ilyenekért. Valahogy nem szeretem, ha az emberek jobban tudják, nekem mire van szükségem. És különben is, mit nyomott ide a kezembe? Ki tudja milyen drága dolog, és biztosan szükségem sincs rá. Már épp le akartam tenni a pultra, hogy utána vásárlás nélkül távozzak a boltból, amikor meghallottam egy fenyegető kiáltást:

– Nehogy ott merd hagyni, mert esküszöm, utánad viszem! – kiáltotta Muriel néni dühösen a hátsó részből. Körbenéztem, hátha látok valahol egy kamerát, ahonnan figyel, de sehol se láttam. Biztos jól eldugták. – Tudom, hogy találhatlak meg, Serafina, és nehogy azt hidd, hogy nem fogom felhasználni ezt a tudásom arra, hogy megtudjam, hol élsz! Úgyhogy tedd el szépen a kis retikülödbe a zacskót, és ha akarsz, akkor távozz, de tedd meg, amit mondtam!

Csak álltam, és tátogtam, mint egy partra vetett hal. Azt hiszem ez a mai napom védjegye… Először az étteremben dühömben, most pedig meglepettségemben. Egyáltalán honnan tudja a nevem?

Hirtelen újra szétnyílt a függöny, és egy alacsony, fekete hajú lány lépett ki rajta, ugyan olyan zöld szemekkel, mint az előbbi nénike.

– Segíthetek? – kérdezte érdeklődve, én viszont válaszra se méltattam.

Fejemben vörös neonfénnyel villogott a „Kijárat!”, és hallgatva hatodik érzékemre tényleg afelé vettem az irányt. Még mielőtt becsuktam volna az ajtót, hallottam a lány dühös kiáltását, miszerint Muriel néni már megint elüldözte egy vevőjét, de már nem érdekelt. Inkább ázok szét a szakadó esőben hazafelé, minthogy abban a boltban töltsek még akár egy percet is.

Az eső szerencsére – ilyet is ritkán mondok, mivel nekem legtöbbször a szerencsétlenség szó fordul a számra – már kevésbé zuhogott, sőt, mondhatni már csak szemerkélt. Nyugodt léptekkel indultam haza, ez a kis zápor már tényleg meg se kottyan.

Az egyik útmenti szemetest meglátva elgodolkoztam. Felemeltem a kezemben tartott fehér zacskót, és meglobogtattam a benne lévő valamit. Egy pillanatra felemeltem a kuka fölé, és tétováztam, aztán hirtelen mozdulattal visszarántottam.

Akármi is legyen benne, az öreg néni haragudott, amikor ott akartam hagyni. Meg különben is, mit veszíthetek? Egy teljesen ismeretlen ember, nem hiszem, hogy gyógyfüvekkel meg akarna ölni. Semmi haszna nem lenne belőle. Csak egy egyszerű kis egy szobás lakásom van nappalival, konyhával, fürdőszobával, és nem élek fényűzőbben, mint az átlag amerikai polgárok. És a halálom se gyászolná meg sok ember… most komolyan, Catherinen kívül ki? A szüleim rég nem élnek, a húgommal nem tartom a kapcsolatot. Pasim nincs. A főnököm se hiszem, hogy könnyeket hullatna értem. Mondjuk ki: egy senki vagyok, aki nem hiányozna még a nem létező kutyájának se.

Az emeletesházhoz érve cuppogó hangokat hallatva felmentem a lépcsőn, és beérve a lakásomba egy laza mozdulattal lerúgtam magamról a kék bársony magassarkúm.

Remélem, még menthető.

A nappalin keresztül elindultam a hálóm felé, de útközben megálltam, hogy a tv készülék mellett elhelyezett hifit bekapcsoljam, és úgy indultam tovább. Az ismerős környezet javított a bosszúságomon. Semmivel se törődve menet közben ledobáltam magamról a ruháimat, szanaszét hagyva az amúgy is egy kis takarításra szoruló otthonomban. Rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő üzenetrögzítőre, ami egy piros számocskával jelölte, hogy valaki vagy épp valakik már háromszor is hívtak mialatt nem voltam itthon. Megnyomtam a lejátszás gombot, és mialatt a kis szerkentyű lejátszotta az üzeneteim, megnyitottam a vizet, hogy egy jó forró fürdőt vehessek.

Az első hívás az ügyefelemtől származott. Nagyon sajnálja, hogy nem tudott eljönni a vacsorára, és hogy már biztosan ott vagyok az étteremben. A mobilszámom sajnálatos módon elveszítette, amikor a mobiltelefonján elnyomott valamit a kislánya, és nem írta fel egy jegyzetfüzetbe. Remek… az üzletemberek igazán tudhatnák, hogy az ilyen kütyüket elzárva kell tartani a kisgyerekektől. Vagy ő is azt csinálja, mint én körülbelül egy évvel ezelőtt, hogy kicsit füllent. Bár ha azt vesszük én még csak nem is hazudtam, hogy egy öt éves kislány elnyomott rajta valamit, hisz az elektromos kütyükkel tényleg öt évesként viselkedem. Egyszerűen taszítom az elektronikát, bár azóta sokat fejlődtem.

A második üzenet valami reklámügynökségtől származott. Jöjjön el, és nézze meg ingyenes termékbemutatónkat…blablabla.

A harmadik viszont Catherine-tól jött, miszerint találkozott egy aranyos pasival, hála a szerelmi medálnak, amit éppen ma vett abban a boltocskában, amiről nekem mindig mesél. Huh… még jó, hogy nem futottam vele össze.

Ha pedig a boltnál tartunk… egy szál fehérneműben kiszaladtam az előtérbe, és bevittem magammal a zacskót. Egy kis hajtogatás és keresgélés után megtaláltam a száját, és belenyúlva egy kerek, gyógyfüvekből összekötött golyót vettem elő, ami celofánba volt becsavarva. És azt mondta a nő, hogy ezt égessem el?

A kezemben forgatva nézegettem, hogy vajon milyen szárított növények lehetnek benne, de mivel nem nagyon rendelkezem az ehhez szükséges tudással, hamar feladtam a próbálkozást, és leraktam a komódra. Úgy döntöttem, majd fürdés közben eldöntöm, mi legyen vele.

Bementem a fürdőszobába és elzártam a csapot, mivel a kád már jócskán megtelt forró vízzel. Már előre felkészítettem magam a rám váró enyhe fájdalomra, mivel teljesen át voltam fagyva a jéghideg esővíztől. Rátettem a szárítóra a fehérneműimet, és óvatosan beleléptem a kádba. A lábamon éreztem az égető érzést, de nem törődve vele egész testemmal beültem a forró vízbe. Először bizsergett a bőröm, de ahogy egyre jobban kezdett hozzászokni és felmelegedni, a fájdalmat kellemes érzés váltotta fel, és végre ellazultam. Behunytam a szemem, és hirtelen lepergett előttem az életem összes katasztofális eseménye. Természeteseb ebből sok volt, de az agyamnak mégis sikerült csak a leges-legborzalmasabbakat kiválasztania. És hogy még nagyobb nyomatékot adjak a dolognak: borzalmas volt végignézni, hogy mennyire el volt rontva az életem. Ezután pedig eszembe jutott a mai nap. Ez se volt jobb, mint a többi. Az ügyfél nem jött el a megbeszélésre, ami miatt biztos külön kapni fogok a főnöktől, akármennyire is nem az én hibám; találkoztam egy félig őrült nővel, aki azt mondta, hogy ha elégetem azt a valamit és belélegzem alvás közben, akkor választ kapok életem nagy kérdésére. De vajon mi lehet az a kérdés?

Hosszasan gondolkoztam rajta, mert nem akartam rögtön az első ötletem mellett letenni a voksom, hiszen akkor nagyon egyszerű lenne az egész. De ahogy egyre jobban elkalandoztak a gondolataim, rájöttem, hogy semmi másnak nincs értelme. Így hát megadtam magamnak a kérdést, amire annyira vágytam: miért vagyok ennyire szerencsétlen, idióta és netalán elátkozott? Természetesen még sorolhattam volna a negatív jelzőket. Ezután a gyógyfüvek elégetésének problémája került gondolati boncasztalomra, és logikusan végiggondolva rájöttem ugyanarra, amit a kuka fölött állva a szemerkélő esőben megbeszéltem önmagammal. Mit veszíthetek? Ha mérgező füvek, akkor legfeljebb meghalok, egyéb katasztrófa nem történhet. Ki tudja, lehet, megszűnnek a földrengések Kínában. Biztos azokat is az én balszerencsém generálta. Végülis, a pillangóhatás elvén ki tudja. „Amit Serafina elront a világ egyik végén, a világ másik végén hatalmas pusztítást okoz.” Oké, – mondtam magamnak – elég az öniróniából. Lássunk munkához, mivel lassan uszonyt növesztek.

Kiszálltam a kádból, megtörölköztem és felvettem az egyik legmelegebb pizsimet. Remélhetőleg nem fáztam meg.

Ahogy elhaladtam a komódom előtt, megláttam az apró kis gömböt, és elhatározásomhoz híven kimentem a konyhába és hoztam be egy nagyobb és egy kisebb üvegtálat, meg egy gyufásdobozt. A kisebb tálat beletettem a nagyobba, és kiszaladtam a fürdőbe, hogy a fogmosópoharamba hozzak egy kis vizet, amit beleöntöttem a nagyobbik tálba. Végül megnéztem a művem, és elégedetten bólintottam. Legalább nem kellett attól tartani, hogy felgyullad a ház. Ha pedig mégis begyulladna, az a személyes szerencsémnek lesz köszönhető, nem az elővigyázatlanságomnak. Kicsomagolva a fóliából beletettem a tálkába a füvet, és meggyújtottam. Nehezen kapott lángra, ezért betettem mellé egy pár gyufát, hátha úgy könnyebben elég. Ezután az előírásoknak megfelelően befeküdtem az ágyba, a kislámpám fényének erősségét gyengére vettem és magamra húzva a takarót lefeküdtem aludni.

Először azt hittem, hogy aggodalmamban nehezen fog menni a dolog. Az oldalamra fordulva néha-néha fél szemmel rápillantottam a tálakra, hátha kigyulladt valami, de mindig fellélegeztem magamban, amikor az ellenkezőjéről megbizonyosodtam. Végül nehezen, de valahogy sikerült elaludnom.

Mintha utaznék. Csak itt nem olyan volt, mintha egy vonaton ülnék, hogy a táj egy helyben áll, csak a vonat mozog, mégis az ellenkezőjét látja az alany az érzéki csalódás miatt. Ebben az álmomban tényleg a táj mozgott, és nem én. Emberek suhantak el mellettem, ami mindenbizonnyal normális közegben sétálgatásnak tűnt volna, de itt nem. Viszont sokszor lelassult az egész, és furcsa módon ismerős arcokat láttam magam körül, csak más korokban. Magam előt láttam az egész fejlődést, mintha évenként lepergetnék előttem a társadalmi változásokat, csak épp visszafelé. De sajnos ez a furcsa utazgatás nem tartott sokáig, megállt egy helyben, én pedig megláttam önmagam, ahogy egy pisztolyt szegezett egy férfi mellkasának, másik ruhában, más hajjal, másabb korban.

– Ne tedd, Jezabel! Te már egy bukott nő vagy, nem tehetsz ellene semmit! Ez egész város tudja. Nehogy azt hidd, hogy nem jönnének rá maguktól, hogy te öltél meg – mondta a másik énemmel szemben álló férfi tökéletes nyugalommal a hangjában. A rá szegezett pisztoly láttán még a szeme se rebbent. – Nem én tehetek róla, hogy a bátyád egy szenvedélybeteg kártyás, és mindig bejön a klubba, hogy elverje azt a kevés pénzét is, amije van. És arról sem én tehetek, hogy feltette az ártatlanságodat, mint tétet!

Figyeltem, ahogy Jezabel arcán változtak az érzelmek. Először undort érzett, aztán, mintha egy démon szállta volna meg, a szemében fellobant a harag kiolthatatlan, és mindent perzselő lángja.

– De neked nem kellett volna megtenned – felelte a nő hasonlóan kifejezéstelen hangon. – És nehogy azt hidd, hogy bárki is azt gondolná, hogy én öltelek meg. Most komolyan… szerinted a Társaság nagyra becsült tagjai közül ki hinné el, hogy egy nő ilyesmire képes? Inkább gyanakodnának egy férfira, mint egy nőre, bár…

– … bár mindketten tudjuk, hogy a testvéredet erős túlzással sem lehetne férfinak nevezni – bólintott a férfi helyeslően.

A nő arca megmerevedett, de láttam rajta, hogy a szája sarkába hirtelen ironikus mosoly húzódott.

– Tudod, most mondhatnám azt, hogy a testvérem ellen elkövetett becsületsértés miatt is bosszút állok, és nem csak azért, amit ellenem elkövettél. De alig egy pillanat múlva rájöttem, hogy a bátyámnak egy szemernyi becsülete sincs, nem még hogy megérdemelje a bosszút. És tudod mit? Azt hiszem, utánad ő következik.

Jezabel jeges nyugalommal ejtette ki a szavakat, bár a harag tüze még mindig a szemében tombolt. Azt hittem, sosem fog onnan kialudni. Láttam, ahogy nem csak én, mint külső szemlélő, de a férfi is megértette, a lány nem blöfföl. Ezen az éjszakán tényleg kioltja az életét, és ő nem tehetett ellene semmit. Jezabel is észrevette a férfi tekintetében a felismerést, mert gonoszan elmosolyodott.

– Most már látod, mire nem képes egy tönkretett nő? Megfosztottál az egyetlen dologtól, amim még volt a világon, az ártatlanságomtól. Akármennyire is könyörögtem, hogy ne tedd meg, megerőszakoltál – egy pillanatra megcsuklott a hangja, bár az arca ebből nem árult el semmit. – Most pedig azt akarom, hogy te is szenvedj úgy, ahogy én. Térdelj le a földre, és könyörögj, hátha meggondolom magam.

A férfi arca elsápadt, és halovány remegés futott végig az egész testén. Idegesen babrálni kezdett felöltőjével. Hol lesimította, hol megrángatta az alját.

Érdekes volt a viselkedése, bár érthető. Az álombeli képmásom, ez a bizonyos Jezabel pisztolyt szegezett rá, ő pedig most jött rá, hogy ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. De egy pillanatig sem tudtam sajnálni. Úgy éreztem magam, mint egy focimeccsen. Nem én voltam a pályán, de az oldalvonalról teljes erőbedobással szurkoltam az egyik félnek. Jelen esetben Jezabelnek.

– Nos? – kérdezte a lány felhúzott szemöldökkel.

Mostanra a férfi egész teste verejtékben úszott. Aprót bólintott, és lassan térdre ereszkedett.

– Kérlek…– kezdte suttogva, remegő hangon a férfi.

Jezabel halkan elvenette magát. Látszott rajta, hogy élvezte az egész helyzetet.

– Ugye milyen felemelő érzés könyörögni? – kérdezte nevetve, de választ nem várt a férfitól. – Viszont azt hiszem nem hallottam tisztán. Ha kérhetném, kicsit hangosabban.

– Kérlek, ne ölj meg. – Ezeket a szavakat már olyan tisztán ejtette ki, hogy Jezabel háta mögött is érthetően hallottam.

– Remek, remek. Alakul a dolog. De tudod – vont vállat csalódottan. – Nekem ez nem elég. Úgyhogy, köszönj el az élettől.

A földön térdeplő felkapta a fejét, szemében láttam, ahogy tudomásul veszi a halált, de beletörődni nem akart. Még mindig élt benne a remény, hogy a lány könyörületes lesz.

– Kér… – kezdett bele, végigmondani azonban már nem tudta. A pisztoly hatalmas robajjal elsült, és pontosan szíven találta a férfit. A zakója szétnyílt, így látni engedte az alatta lévő fehér inget, amin lassan egyre nagyobb vörös folt terjengett. Ijedten a szám elé kaptam a kezem, és figyeltem, ahogy a halott lassan eldől, mint egy krumplis zsák.

Jezabel halk elégedettséggel figyelte művét, mint egy igazi sorozatgyilkos. Ledobta a hulla mellé a fegyvert, és halk, egyenletes léptekkel megindult az ajtó felé.

Gondolkozni sem maradt időm, mert erőteljes rántást éreztem a gyomromban, és újra abban a furcsa időfolyamban találtam magam. Ez viszont már nem tartott olyan sokáig, mint az előző.

Alig pár másodperc múlva egy hatalmas bálterem fényűző alakja rajzolódott ki a szemem előtt, mindenhol beöltözött férfiak és nők voltak. Egyesek a terem szélén beszélgettek, valakik viszont kihasználták az élő zene nyújtotta lehetőségeket és a bálterem közepén táncoltak.

Először nem értettem, miért vagyok itt. Nézelődtem az emberek között, de nem találtam senki figyelemre méltót a jelenlévők közt. Először is, mindenki arcát maszk takarta, másodszor a jelmezek borzalmasak voltak. Kivéve azt, amelyik most lépett be a terembe…

A ruha gyönyörű volt. A szürke selyemanyagba ezüstszálak voltak szőve, amik a lámpa fényénél földöntúli ragyogást kölcsönöztek a fakó színnek. A felső mélyen dekoltált volt, kövekkel körberakott. A lány sötétbarna, göndör haja lágyan körbeölelte dús kebleinek felső ívét.

Elgondolkozva túrtam a saját hajamba, és láttam, hogy megegyezik a hajszínünk, csak az enyém sokkal rövidebb. Közelebb mentem hozzá, hogy jobban megfigyelhessem a szemét és a száját, az egyedüli részeket, amiket a maszk nem takart el, csak valami furcsa ezüst színű csillogó por. Sejtésem pedig beigazolódott, amint belefúrtam a pillantásom az ő haragtól égő barna szemeibe. Ő én voltam, legalábbis az álmomban. Csak ez a nő, aki velem szemben állt, egy gyilkos volt. Szemében tompán égett a harag tüze, amit nem lehetett nem észrevennie annak, aki tudta, hol keresse. Én pedig tudtam, hisz minden reggel ezzel az arccal és szempárral néztem farkasszemet a fürdöszobatükörben.

Kecses nyakát körbeforgatta a teremben, amikor pedig megtalálta, akit keresett, vészes csillogással felragyogott a szeme. A tömeg között megindult a férfi felé, én pedig megláttam a hátán lévő tegeztokot és íjat. Vajon minek öltözhetett be? Mondjuk az már biztos, hogy valami istennő lehet.

– Üdv, Lord Lionwood Köszönöm szépen a meghívását erre a csodás estélyre – kezdte mézes-mázas hangon, amivel természetesen felkeltette a férfi érdeklődését.

– Nekem pedig örömöme szolgál, hogy eljött, és felvirágoztatja ezt a szerény összejövetelt. Az ön szépsége beragyogja az egész termet.

Jezabel szégyenlősen lesütötte a szemét, és magamban meg kellett állapítanom, hogy van egy jó tulajdonsága, amit irigyelek tőle, és ami nekem sose lesz: jó színésznői képesség.

– Ha megbocsát – mondta Jezabel, fejet hajttott a férfi előtt, és egy kicsit pukedlizett is, mire a házigazda panorámás belátást kaphatott ruhája kivágásába. Eddigi szende szűz imidzséből átvedlett azonnal buja csábítóvá, és perzselő pillantást vetett a férfira, aki hallhatóan nyelt egyet. Ahogy Jezabel megfordult, a ruhája alja súrolta a férfi cipőjét. Pár lépést tett előre, és mint aki még mindig tudja, hogy őt figyelik, a válla felett a férfira vetett egy kacér pillantást, és továbbment.

Oké, ha ez nem volt nyílt ágyba hívás, akkor fogalmam sincs, hogy mi – gondoltam magamban. Most komolyan, az előbb még arról volt szó, hogy megerőszakolták és ezért megölte azt a férfit, most meg nyílt színen kacérkodik? Hihetetlenek ezek az álmok. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy mit keresek itt.

Tanácstalanul vállat vontam, és mivel nem volt jobb ötletem, követtem a hasonmást a bálterem másik végébe. Pár perc állás után komolyan nem tudtam eldönteni, miért hagytuk ott a lordot. De ő biztos tudja…

Sok férfi odajött hozzá, elhalmozták bókokkal, de Jezabel rájuk sem hederített. Udvariasan megköszönte, majd tapintatosan elutasította táncfelkérésüket vagy esetleges ötletüket arra, hogy sétáljanak ki a teraszra friss levegőt szívni. Ő ott akart maradni, ahol volt, és folytatni akarta néma és szinte láthatatlan megfigyelését. Akármennyire is igyekezte elrejteni mások elől, én pontosan tudtam, hogy még mindig a házigazdát figyeli a tekintetével. Akár a szeme sarkából, akár máshonnan, de mindig őt figyelte.

Sok nő is odajött hozzá, próbálták kipuhatolni, hogy ki rejtőzhet a maszk alatt, de sosem kaptak egyenes választ. Viszont azt nem tudtam elképzelni, hogy hang alapján hogy nem tudták felismerni?

Szerintem lassan eltelt már minimum egy óra, amikor a kiszemelt közelebb jött hozzánk, és végre felkérte Jezabelt táncolni, aki örömmel elfogadta. Furcsa volt, mégis éltem a gyanúperrel, hogy szándékosan utasította vissza az eddigi kérőket, erre a férfira várva.

Nem volt kedvem közelebb menni hozzájuk, inkább az eddigi helyemről figyeltem, ahogy a parketten sürögtek-forogtak, és valamiről halkan beszélgettek. Jezabel néha felnevetett, a férfi pedig elégedetten és mohó pillantásokkal szemlélte a nőt. Szemei néha-néha lefelé pillantottak, félreérthetetlenül egy pontot bámulva. Ilyen téren azt hiszem semmi sem változott.

A mellettem álló hölgyek összesúgtak, hogy milyen illetlenül viselkedik a lány, aki Lord Lionwooddal táncolt.

Nagyon belemerültem a hallgatózásba, ezért épp az utolsó pillanatban vettem észre, amikor elhagyták a báltermet. Gyorsan utánuk mentem, nem akartam lemaradni egy pillanatról sem.

Amikor kiértem a bálteremből kivezető folyosóra, elindultam abba az irányba, ahonnan furcsa hangokat hallottam. Ahogy közelebb értem egyre jobban felerősödtek, és a felismeréstől egy pillanatra lefagytam. Élvezetes nyögések és hangos sóhajok voltak azok a bizonyos hangok, és már biztosra vettem, hogy direkt csinálta Jezabel az egészet.

Először halkan indultam el a folyosó vége felé, de utána ráeszméltem, hogy ez egy álom engem pedig nem látnak, úgyhogy nyugodtan rendezhetek egy személyes káromkodási versenyt ordítozva is, akkor sem hallják meg, hogy én ott vagyok. Hangos csörömpölést hallottam, és megszaporáztam a lépteim. A házigazda a földön feküdt, felette pedig elégedett mosollyal a szája sarkában ott állt Jezabel.

– Az olyanok, mint te, mindig meglakolnak. Nem kellett volna magadra haragítanod azzal, hogy megerőszakolod a szolgálólányod és utána kirúgod. Egyáltalán nem is kellett volna megerőszakolnod. – Megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott. – De ha már így alakult, ugyan olyan sorsra fogsz jutni, mint az én megrontóm és a bátyám, plusz a többi húsz férfi, akit hasonló okok miatt megöltem.

Halkan, ám annál gonoszabban felkacagott, és a lábánál fogva bevonszolta a férfit a legközelebbi szobába. Elég jó erőben volt, biztosra vettem, hogy  gyakran csinált már ilyesmit. A szobából még visszaszaladt a folyosóra, és jól szétnézett, lát-e valakit a közelben. A földön lévő váza összetört darabjait cipője orrával igyekezett beseperni a szőnyeg alá kisebb-nagyobb sikerrel, utána visszament a szobába és magára zárta az ajtót. Én pedig szerencsétlenségemre kint maradtam. Mérgemben rá akartam vágni az ajtóra, de a kezem ahelyett, hogy fájdalmasan belecsapódott volna az ajtóba, átnyúlt rajta. Úgy néztem a saját kezemre, mintha kísértetet láttam volna. Hatalmasakat pislogtam, majd legyőzve megrökönyödésemet egyszerű mozdulattal átléptem az ajtón.

Jezabel épp az ágy lábához kötözte a férfi kezeit. Azzal már nem vesződött, hogy az ágyra is felvonszolja a szikár kis férfitestet. Körbenézett a tágas szobában, és meglátott a kisasztalon egy üveg italt. A mellette lévő egyik poharat teletöltötte vele – gondolom whisky volt – és belekortyolt. Kicsit megrezzent, de a második kortynál már semmi reakciót nem láttam nála. Újra megtöltötte a poharat színültig, pótolva azt a keveset, amit ő megivott belőle, és visszalépve a férfihoz magasról rácsurgatta az arcára. Nem törődött azzal, hogy közben a ruhája is foltos lesz. Eleinte halk, majd később már gyöngyöző kacajjal figyelte, ahogy az eszméletlen férfi lassan magához tér az arcára csorgatott alkoholtól. Szemeiben ismét nagyobb intenzitással izzott a harag kiolthatatlan tüze. Ez a nő... Tényleg, mintha egy démon szállta volna meg. Egy cseppnyi könyörületesség se volt benne, csak a bosszú éltette.

– Kelj fel! – parancsolta. – Látni akarom a szemed, miközben kihuny benne a fény és a szíved megszűnik verni.

– M-mi... – kezdte dadogva a férfi.

Jezabel mosolyogva a hátán lévő tegezbe nyúlt, elővett belőle egy nyílvesszőt, és mosolyogva meglengette az orra előtt.

– Látod rajta ezt? – mutatott egy fekete rózsára, ami rá volt erősítve a kezben tartott fegyverre. A férfi válaszul bólintott. – És azt is tudod, hogy mire való?

– Te vagy a Halál Rózsájának osztója. Te öled meg azt a sok férfit – suttogta megrettenten.

Jezabel tökéletes elégedettséggel bólintott.

– Remek a logikád még így is, a halálod előtt. Ahogy az a sok férfi is meglakolt a gyengébbik nem ellen elkövetett bűnéért, úgy te is megbűnhődsz érte. Utolsó kívánság? – kérdezte, és közben levette a hátáról az íjat és lassú mozdulatokkal ráfektette az íjra a nyílvesszőt, majd a villás végét ráillesztette a húrra.

– Kérlek, ne ölj meg. – A férfi hangján hallatszódott, hogy már a sírás határán áll.

– Az a szolgálólány is könyörgött igaz? És te meghallgattad őt?

Lord Lionwood remegve bólintott, Jezabel arcán pedig egyre szélesebb mosoly terült el. Lehúzta a fejéről a maszkját és ledobta a földre. Azt akarta, hogy a férfi tudja, ki okozta a halálát. Felhúzta az íjat, és áldozata félelemtől izzó szemeibe nézve elengedte a vessző végét, ami surrongva szelte át a levegőt, majd tökéletes pontossággal megállt a lord szívében.

Teljesen lefagytam. Újabb gyilkosságnak voltam szemtanúja a saját álmomban, egy este alatt már másodjára. És még csak horrort sem néztem!

Az ajtó felől halk sikkantás hallatszódott, mire mindketten odakaptuk a fejünket. A nyílásában állt valaki, de szinte abban a pillanatban el is tűnt. Jezabel utána iramodott, újabb vesszőt kihúzva a hátán lévő tegezből, és a folyosón bemérve a futó alakot szinte azonnal lőtt. Az illető felkiáltott fájdalmában és előrebukott.

Jezabel felemelte a ruháját, és odaszaladt a testhez. Egy nagyon fiatal fiú volt az, szinte még gyerek.

– Ó, Thomas – suttogta megrendülve a lány, és világossá vált számomra, hogy ő valahonnan nagyon jól ismete ezt a fiút. A hangjában annyi melegség volt, hogy még a meséből a Jégkirálynő szívét is felmelegítette volna. Jezabel elkezdte rázni a karjai közt tartott fiút, de hiába. Már meghalt. Lassan ringatni kezdte a karjai közt, és halkan dúdolt neki.

A látásom elhomályosították a szemembe gyűlő könnycseppek. Nem ismertem a fiút, és ez az álom csak egy kitaláció, de akkor is megsirattam. Jezabel helyett is, aki valamiért nem tudott sírni. Talán a sok haragtól, ami felgyülemlett a lelkében és a szemében is.

– Én nem ezt akartam! – kiáltott fel hirtelen hisztárikusan a nő. – Én nem ezt akartam… Bosszút akartam állni, de nem ilyen áron! A saját életem ajánlottam fel, és nem az övét! Azt akartam, hogy ő éljen! Megszegted a megállapodásunk, távozz belőlem Harag démona!

Nem értettem, hogy vajon miről hablatyolhat, a gyásztól biztos elment az esze. Aztán megmagyarázhatatlan dolog történt: Jezabel szeméből és szájából furcsa, vöröses-fekete pára szállt ki és tűnt el…

Felriadva az álomomból hangosan ziháltam. A lámpa fényében láttam, hogy a füst már nem száll fel a tálkából, tehát már teljesen elfogyott az a növénygolyó, amit Muriel néni nyomott a kezembe. Megnéztem a másik oldalon lévő digitális órát, és mint kiderült, csak egy órát aludtam, pedig számomra egy egész örökkévalóságnak tűnt. Még kilenc óra se volt.

Kezeimmel erőteljesen megdörgöltem a szemem, hátha ki tudom űzni az álom képeit a fejemből, de nem sikerült. Folyamatosan ott keringtek a szemem előtt, mintha még mindig közvetlenül előttem játszódnának le.

Ha értelmet nyer és megtalálom, amit keresek, menjek vissza hozzá… – jutottak eszembe nagy vonalakban Muriel szavai, és nem törődve a késői idővel azonnal felkaptam magamra a farmerem és egy pólót, meg persze egy vastag pulcsit. Kiszaladtam a szobából, felvettem a csizmám és a bélelt kabátom, és már szaladtam is lefelé.

A kis bolt épülete messze volt a házamtól, de semmi sem állíthatott meg. Eszeveszetten rohantam, néha majdnem magammal sodorva a járókelőket, de nem érdekelt. Azt hiszem kezdtem már kapisgálni miről lehetett szó, és mire célzott korábban Muriel. Bár a lelkem mélyén nem hittem neki, a felszínen mégis élt bennem a remény.

Amint befordultam a bolt kis utcájába lassabbra vettem a tempót. Már biztosan bezártak, úgyhogy teljesen mindegy, hogy fél perccel korábban vagy később kezdek el dörömbölni az ajtón.

Pár lépés után már ki tudtam venni a bolt ajtajára írt zárva táblát, de akkor is lenyomtam a kilincset. És csodák csodájára, az ajtó egyszerűen kinyílt. A csengő is megszólalt, és újra bent találtam magam abban a kis üzletben, ahol ez az egész eszeveszett dolog kezdődött három órával ezelőtt. Ugyan úgy, mint akkor, kilépett Muriel a hátsó részből, arcán ravasz mosollyal.

– Nos, Kedveském, sikerült megtudni, amit meg szerettél volna?

Kicsit tétováztam. Mi van, ha teljesen hülyeség az, amire rájöttem. A Harag démona? Meg, hogy emiatt büntetne engem a sors ennyire? Elég nagy butaságnak hangzott… De mégis, amint belenéztem Muriel mindentudó szemeibe, valahogy kezdtem meglátni benne az igazságot.

– Igen, azt hiszem, igen – jelentettem ki egy bizonytalan mosoly kíséretében.

Muriel egyszerűen hátat fordított nekem, kezével pedig intett, hogy kövessem.

– Gyere utánam. Sok tennivalónk lesz még itt.

Angyal

Bevallom maga a történet nagyon tetszett. Bár nem sok hibát tudok mondani, de azért találtam benne. Nem vészesek, tehát felesleges őket kiemelni. Viszont számomra, annyira hiányzott a mű vége, mármint maga a megoldás, amit rejtve hagytál. Iszonyatosan érdekelt volna és egy kicsit bántott is, hogy itt hagytad abba...

Eltekintve a számomra csúfos végtől (egyébként csak viccelek) nagyon jó és érdekfeszítő írást olvashattam. Gratulálok